Minden Formula-1-es pilóta a Ferrarinál akar versenyezni egyszer, ha pedig ott versenyez, természetesen világbajnok akar lenni – hogy a sokszor hangoztatott mondás alapigazság vagy közhely, döntse el mindenki maga. A Ferrari a sportág legnagyobb múltú és legeredményesebb csapata, a legtöbb futamgyőzelemmel, egyéni világbajnoki címmel (15) és konstruktőri címmel (16) rendelkező istálló. A rekordok ellenére a szóban forgó bravúr, a világbajnoki cím azonban kevesebb Ferrari-versenyzőnek sikerült, mint valószínűleg gondolnánk – kilencnek, ráadásul közülük ötnek a Formula-1 első másfél évtizedében, az azóta eltelt fél évszázad alatt csupán négy Ferrari-bajnokot avattak.
Alberto Ascari
Ferrarinál töltött évek: 1950-1954
Ferraris futamgyőzelmek: 13
Világbajnoki cím: 1952, 1953
A Ferrari első világbajnoka lemaradt arról, hogy a márka első világbajnoki futamgyőztese legyen 1951-ben, egy versennyel megelőzte őt csapattársa, José Froilán González, innentől azonban évekig ő írta a Scuderia történetét: kétszer győzött és összetett másodikként zárta a szezont Juan Manuel Fangio mögött, a Ferrari 375-ös modellje az év végére felülmúlta a Formula-1-et 1950-es indulása óta uraló Alfa Romeót.
1952-ben pedig kiszállt az Alfa Romeo, Formula-1-es technikák szűkében Formula-2-es motorszabályt vezettek be a világbajnoki nagydíjakon, és eljött a Ferrari, pontosabban Ascari – a világháború előtti versenyzés tragikus sorsú ikonikus alakja, Antonio Ascari fia – ideje. Az olasz kihagyta a szezonnyitót Svájcban, hogy felkészülhessen az akkoriban világbajnokságba beleszámító, de nem F1-es (ez esetben F2-es) szabályok alapján futott Indianapolis 500-ba. Ascari emlékezetes szereplése – azon kevés alkalmak egyike, amikor vb-versenyző elindult az 500-ason abban a 11 szezonban, amikor formálisan a versenynaptár része volt – korai kieséssel végződött, a Belga Nagydíjtól kezdve azonban mindent megnyert, zsinórban hat győzelmet szerzett a 4,5 literes, V12-es 375-öt váltó kétliteres, sornégyes Ferrari 500-zal. Mivel a pontversenybe csak a legjobb négy eredmény számított bele, Ascari elsőként lett maximális, 36 ponttal világbajnok.
Az 1953-as szezonban visszatért a mezőnybe sérülése után Fangio, de még ő sem akadályozhatta meg Ascari újabb fölényes évét. Az olasz ezúttal kihagyta Indianapolist – ez okozza a vitát: 1952-t és 1953 elejét tekintve hét vagy kilenc győzelmet szerzett zsinórban –, a nagydíjakon pedig nem volt olyan hibátlan, mint előző évben, de kilenc fordulóból ötöt így is ő nyert. Az élen, üres térben autózni és kontrollálni a versenyt: ez volt Ascari erőssége. A csaták kizökkentették, más mögött haladni pedig kifejezetten utált.
Ascari és a Ferrari története eddig igazi tündérmese, a folytatás azonban kevésbé meseszerű: a friss kétszeres világbajnok elhagyta a sikercsapatot, részben az esélyesebbnek tartott autó miatt, részben anyagiaktól motiválva a Scuderia Lanciát választotta. Az olasz istálló azonban csak az 1954-es szezon utolsó versenyére készült el Formula-1-es modelljével (az új gyártók miatt visszavezették a szabályokat), a köztes időben Ascari visszaült még a Ferrariba egy utolsó közös versenyre az Olasz Nagydíjon. A sors fintora, hogy a csapatot elhagyva Ascari nemcsak nem nyert soha újra, de célba sem ért nagydíjon. Végül a Ferrari lett a végzete: 1955. május 26-án, négy nappal azután, hogy Monacóban vezető pozícióból a kikötőben landolt a Lanciával, a Scuderia 750 Monza sportautóját tesztelve – eredetileg nem is vezetett volna, ingben és nyakkendőben, kölcsönkért sisakban ugrott be az autóba – érte utol a végzet, ugyanúgy 36 évesen, mint apját.
Juan Manuel Fangio
Ferrarinál töltött évek: 1956
Ferraris futamgyőzelmek: 3
Világbajnoki cím: 1956
Ascari 1949 óta a Ferrari csapattagja volt, bejárta a gyártó első világbajnoki címeiig vezető utat, a korszak másik nagysága, Juan Manuel Fangio karrierjében azonban csak egy rövid fejezetet tett ki a Scuderia. A legendás argentin öt világbajnoki címét négy különböző márkával – Alfa Romeo, Mercedes, Ferrari és Maserati – nyerte, Maranellóban pedig éppen csak annyi időt töltött, amíg megszerezte a negyediket.
A feljegyzésekben Lancia–Ferrariként találhatjuk meg Enzo Ferrari azévi autóit, Ascari halála után ugyanis a Scuderia Lanciánál rövidesen elfogyott a pénz. Egy szokatlan húzással a csapat versenygépeit megvásárolta a Ferrari, azaz egyszerűen az eredmények hiánya ellenére is mezőny leggyorsabbjának tartott Lancia D50-re cserélte saját eredménytelen 555-ös modelljét – ez vonzotta oda a Mercedes kiszállását követően Fangiót, akinek már az argentin szezonnyitón sikerült, ami a Lancia rövid gyári fennállása alatt nem, győzelemre vinni az autót.
Igaz, a csekély mértékben módosított D50 legendás megbízhatatlansága rá is lesújtott, valójában nem saját autójával, hanem a Luigi Mussótól menetközben átvett géppel ért célba elsőként Buenos Airesben – a szabályok ezt lehetővé tették, a győzelmet pedig mindkét versenyzőnek odaadták, megosztott pontokkal. A folytatásban többször megismétlődött, hogy Fangio három (esetenként négy-öt) csapattársának egyikének autójába ült át, hogy célba érjen és pontokat mentsen: ez történt a szezonzárón Monzában, ahol Peter Collins engedte át neki a Ferrari–Lanciát, annak ellenére, hogy ezzel saját megmaradt világbajnoki esélyeit rendelte a csapatérdek alá: Stirling Moss jelentette a külső fenyegetést, akit végül három ponttal előzött meg Fangio.
A közös siker ellenére Enzo Ferrari nem kedvelte Fangiót: nem nézte jó szemmel, hogy a sikereket inkább a versenyzőnek tulajdonítják, nem az autónak, emellett tudjuk, a modenai szemében milyen fontos érték volt a lojalitás, emiatt mindig zavarta Fangio mentalitása, aki a leggyorsabb autót kereste. Az argentinnak pedig meggyőződésévé vált, hogy rossz autót kap a csapattól. Együttműködésük egyetlen évig tartott – az argentin ötödik vb-címét már a modenai városi riválissal, a Maseratival szerezte.
Mike Hawthorn
Ferrarinál töltött évek: 1953-1955, 1957-1958
Ferraris futamgyőzelmek: 3
Világbajnoki cím: 1958
Ascari halála, majd Fangio visszavonulása után elkerülhetetlen volt a generációváltás: a versenyzést második világháború előtt kezdő, elsősorban olasz veteránok helyét átvette a fiatal generáció, először is az 1958-as szezon történetét író Stirling Moss és Mike Hawthorn. Utóbbi már Ascari mellett, még a Formula-2-es Ferrari 500-zal világbajnoki futamot nyert 24 éves zöldfülűként. Egyéves kitérőjét megbocsátotta Enzo Ferrari, aki Fangio távozása után vette vissza a Scuderiához. A Lanciától örökölt autóban ekkor már nem volt sok erő, 1958-ban viszont elkészült a 246 F1, a világbajnokság első V6-os versenygépe.
Az őrült tréfáiról ismert Hawthorn bizonyult a Vanwallban ülő Moss legnagyobb ellenfelének, és míg utóbbi négyszer is győzött, előbbi stabil teljesítményével, egyetlen nagydíjsikere mellett öt második hellyel vezette féltávtól a bajnokságot – abban a tragikus szezonban, melyben mindkét csapattársa, Luigi Musso és Peter Collins is életét vesztette. A halálesetek mellett a sportszerűség példája miatt is maradandó az év: Portóban Hawthornt eredetileg kizárták menetiránnyal szembeni haladás miatt, de Moss mellette tanúskodott, így a ferraris visszakapta a pontokat, melyek végül javára döntötték el a bajnokság kimenetelét.
A Formula-1 egyik kevesebbet emlegetett világbajnoka a döntő Marokkói Nagydíjat követően rögtön bejelentette visszavonulását – megviselte jó barátja, Collins halála. A vég azonban a pályán kívül is elérte, még a következő szezon kezdete előtt, közúti balesetben az elátkozott trió harmadik tagjaként ő is elhunyt.
Phil Hill
Ferrarinál töltött évek: 1958-1962
Ferraris futamgyőzelmek: 3
Világbajnoki cím: 1961
Hawthorn szerezte az utolsó futamgyőzelmet és világbajnoki címet orrmotoros autóval a Formula-1-ben, Enzo Ferrari azonban csökönyösen kitartott az elavult megoldás mellett, így óhatatlanul átlépték a brit csapatok. 1961-re, a másfél literes motorformula bevezetésének évére építették csak meg az első farmotoros Formula-1-es modellt, a „Cápaorrú” Ferrari 156-ot – hiába volt a V12 a Ferrari védjegye, a csapat mindig a kisebb motorokkal dobott nagyot, a szabályváltozás az Ascari óta legsikeresebb szezont hozta.
Az amerikai Phil Hill sokáig mellőzött figurája volt a Ferrarinak: már 1956-ban leigazolta őt a csapat, ahol akkoriban átjárás volt a sportautók és Formula-1 között, de a csúcskategóriában csak két év múlva, első Le Mans-i győzelme és Collins halála után dobták be. A tragédiák után egészen új pilótafelállás állt össze a Ferrarinál, amelynek 1960-ban már Hill volt a zászlóvivője első győzelmével, aztán jött a következő szezon, mikor felnőtt az amerikai mellé Wolfgang von Trips.
Az évre elsősorban mégsem azért emlékszünk, mert egyike azon kevés szezonnak, amikor két hasonlóan teljesítő Ferrari-versenyző között, külső ellenfél nélkül dőlt el a világbajnoki cím (talán csak az 1979-es év sorolható ugyanebbe a kategóriába), hanem az Olasz Nagydíj fekete napja miatt, amely Von Trips és 15 néző életét követelte. Ezen a sötét vasárnapon biztosította be a vb-címet Hill – érthető, hogy a sikert nem követte ünneplés.
Az amerikait saját bevallása szerint ezután nem motiválta annyira, hogy győzzön, nem akarta az életét kockáztatni. Egy éven belül el is hagyta a Ferrarit, a csapattól 1962-es „palotaforradalomban” kilépett mérnökök által alapított, sikertelen ATS-nél, majd a legjobb napjait már maga mögött hagyó Coopernél szerepelt – de a Ferrari után dobogóra sem állt.
Hill kifejezetten sikeres volt a sportautóversenyzésben, a Le Mans-i 24 órást és sebringi 12 órást is három-három alkalommal nyerte meg az abszolút értékelésben, mindegyik alkalommal a Ferrarival.
John Surtees
Ferrarinál töltött évek: 1963-1966
Ferraris futamgyőzelmek: 4
Világbajnoki cím: 1964
Az autó- és motorversenyzés legendája az egyetlen, aki világbajnoki címet nyert két- és négy keréken is: az 1960-as szezonban úgy szerezte utolsó motoros vb-címét – pontosabban utolsó kettőt, hiszen a 350-es és 500-as kategóriában is győzött –, hogy közben elindult első Formula-1-es nagydíjain.
A Ferrarihoz akkor jött, mikor Hill ment, és hátán vitte abban a szezonban a csapatot, a Nordschleifén szerezte meg első győzelmét a kiöregedő, már „cápaorr” nélküli 156-tal. De a nagy 1964-es szezon elején sem tűnt úgy, hogy újra három év elteltével nyer világbajnokságot az új modellt kigurító Ferrari. Surtees a szezon felénél csupán hetedik volt a ponttáblázatban, ezután újabb nürburgringi és monzai győzelmével feljebb kapaszkodott, a szezonzáróra azonban így is csak bajnoki másodikként érkezett Graham Hill mögött. De Hill kiesése után sem neki állt a zászló, hanem a bajnokságban harmadik helyen álló Jim Clarknak, aki dominánsan vezetett a Lotusszal az utolsó előtti körig: ekkor mondta fel motorja a szolgálatot. Nevető harmadikként Big John egyetlen pont különbséggel lett világbajnok. Egyedülálló módon a Ferrari történetében nem egy vörösre, hanem kék-fehérre festett autóval.
Több is lehetett volna formulaautós pályafutásában, amelyet azonban megpecsételt 1965-ös, súlyos balesete a Mosport Parkban egy teszten. Közvetve ez vezetett szezon közbeni 1966-os távozásához is a Scuderiától: összeveszett a csapatfőnökkel, azzal az Eugenio Dragonival, akivel Phil Hillnek is nézeteltérése volt négy évvel korábban, miután az olasz nem adott helyet neki a Le Mans-i 24 órás felállásban, a sérüléséből kifolyó fizikai állapotára hivatkozva. Surtees a Belga Nagydíjat még a Ferrarival nyerte, legközelebb Franciaországban azonban már a Cooperben ült.
Surteesnek voltak még emlékezetes pillanatai a Formula-1-ben: ő szerezte a Honda gyári csapatként elért mindössze három győzelme közül a másodikat, aztán kiváló műszaki érzékét kamatoztatva megalapította saját csapatát, a Surteest, amellyel utolsó szezonjait teljesítette.
Niki Lauda
Ferrarinál töltött évek: 1974-1977
Ferraris futamgyőzelmek: 15
Világbajnoki cím: 1975, 1977
A Formula-1 első 15 évében öt világbajnok és hat egyéni cím: láthatjuk, hogy néhány harmatosabb szezon ellenére a Ferrari hamar a fiatal világbajnokság legeredményesebb csapatává vált, megalapozva az említett szállóigét: minden versenyző arra vágyik, hogy egyszer a Ferrarinál szerepeljen. Surtees sikerét követően azonban a három ínséges korszak közül az első következett, az istálló sem az egyéni, sem a konstruktőri titulust nem hódította el, amíg fel nem tűnt a színen az autóversenyzés új fenoménja, Niki Lauda.
Lauda nem tűnt üstökösnek az alacsonyabb kategóriákban, és első két Formula-1-es szezonjában sem voltak fényes eredményei, a leáldozóban levő BRM-be banki kölcsönökkel vásárolta be magát. Clay Regazzoni ajánlásával mégis szerződtette őt Enzo Ferrari, a folytatás pedig azt igazolta, hogy a Commendatore valóban meglátta a tehetséget. Lauda már az első szezonban, 1974-ben harcban volt a világbajnoki címért, féltáv után vezette a bajnokságot. Szezon végi kieséshulláma miatt csak negyedik lett az értékelésben, de reálisabban mutatja tempóját, hogy uralta az időmérőket, 16-ból kilencszer ő szerezte meg a pole-pozíciót.
Ezt a felütést követte egy sima világbajnoki cím 1975-ben, Luca di Montezemolo csapatmenedzseri segédletével, majd egy még simábbnak tűnő duplázásnak ígérkezett az 1976-os kiadás. Lauda 23 ponttal vezette az összetettet a sorsfordító Német Nagydíj előtt: a Nürburgringen történt majdnem végzetes baleset és azt ezt követő visszatérés okán nem csupán a 70-es évek alighanem leggyorsabb versenyzőjeként, de az F1-es történelem egyik legnagyobb és legbátrabb harcosaként is ismerjük. Nüanszokon múlt, hogy James Hunt, és nem a súlyos égési sérüléseiből öt hét múlva versenypályára visszatérő Niki Lauda lett világbajnok a Japán Nagydíjon.
A baleset után Lauda nyers tempója – sem motivációja, mint mindjárt látjuk – már nem volt ugyanaz a Ferrarinál, de igazán erős kihívó híján taktikus mentalitása is elegendő volt az 1977-es bajnoki cím megnyerésére. Az osztrák, aki úgy érezte, balesete idején nem kapta meg a megfelelő támogatást a Ferraritól és bűnbaknak tartották az 1976-os kudarcért, később beismerte, csak azért maradt a Scuderiánál, hogy világbajnok legyen: amint ezt a célt elérte, két nagydíjjal a szezon vége előtt, azonnal távozott az istállótól.
Niki Lauda 15 futamgyőzelmével akkor a Ferrari legsikeresebbje volt, és máig második a vonatkozó ranglistán – öröksége azonban jócskán túlmutat azon, amit a Ferrarival elért. Visszavonulásból visszatérve nyert egy harmadik világbajnoki címet a McLarennel, a Formula-1-ben pedig az aktív versenyzés után is szerepet vállalt, miközben létrehozott három légitársaságot: tanácsadó volt a Ferrarinál, csapatfőnök a Jaguarnál és csapatelnök a Mercedesnél, ahol öt világbajnoki évből vette ki részét 2019-es haláláig.
Jody Scheckter
Ferrarinál töltött évek: 1979-1980
Ferraris futamgyőzelmek: 3
Világbajnoki cím: 1979
A Formula-1 egyetlen nem európai vagy amerikai világbajnoka meggondolatlan versenyzőből vált stabil élmenővé, aki a Tyrrell-lel és Wolffal éveken át hozta a győzelmeket és erős vb-helyezéseket, élete szezonja azonban az volt, amelyikben a Ferrari kötelékébe került. Szomorú esemény, Ronnie Peterson halála indította be az 1979-es pilótakeringőt: Carlos Reutemann ugrott az előző évi bajnokcsapat Lotushoz, nem is sejtve, hogy ezzel az azévi konstruktőri győztest hagyja el, amely Scheckterrel pótolta őt.
A Ferrari mérnökei a Lotus nyomdokaiba léptek az időszakot meghatározó szívóhatás kiaknázásával, melyet megtámogatott a felsőbbrendű motorerő: a 312T4 az év harmadik versenyén debütált, és onnantól domináns tényezőnek számított, egyedül a Williams ért fel hozzá az év második felében, amikor már késő volt. Scheckter és Enzo Ferrari kedvence, a szélvészgyors Gilles Villeneuve között ádáz rivalizálás is kialakulhatott volna, de a két fiatal – egyformán 28 évesek – meglepően jól kijött egymással. Három-három futamot nyertek, de mikor a mérleg a stabilabb eredményeket hozó dél-afrikai felé billent, Villeneuve alárendelte ambícióit a csapat érdekének: így Scheckter már két fordulóval a vége előtt világbajnok lett, a tökéletes helyszínen, Monzában. Villeneuve végzett a bajnoki második helyen: 1952 és 1961 után csupán harmadszor zárta a Ferrari az első két helyen a világbajnokságot.
Az egyik legerősebb szezont az egyik legpocsékabb követte: ahogy az autók egyre több porcikáját rendelték a szívóhatás maximalizálása alá, az imént még fejlesztési versenyben élen járó Ferrari széles boxermotorja miatt aerodinamikailag gyorsan alulmaradt a riválisokkal szemben. Ilyen rossz szezonra azonban senki sem számított: a Ferrari nemhogy nyerni, még dobogóra állni sem tudott, Scheckter mindössze két pontot kapart össze. Leggyengébb F1-es éve végén vissza is vonult a Formula-1-től: a világbajnokok közül csak Fangio töltött nála rövidebb időt a csapatnál. Mégis, a búcsú baráti volt Enzo Ferraritól – ez rajta kívül egyedül Hawthornnak sikerült.
Michael Schumacher
Ferrarinál töltött évek: 1996-2006
Ferraris futamgyőzelmek: 72
Világbajnoki cím: 2000, 2001, 2002, 2003, 2004
Az 1979-es bajnoki 1-2 után jött a Ferrari hosszú-hosszú ínséges időszaka. Konstruktőri világbajnoki címet nyertek 1982-ben és 1983-ban, majd 1999-ben, de a következő egyéni világbajnokra 21 évet kellett várni, az új évezred fordulójáig. A csapathoz sztárként, a Benetton kétszeres világbajnokaként leigazolt Michael Schumacher már 1997-ben közel került hozzá a szezonzárón, a hírhedt ütközésig Jacques Villeneuve-vel, amelyet követően kizárták az éves pontversenyből, majd 1998-ban is, amikor Mika Hakkinen kihívójaként vitte el a párharcot az utolsó versenyig.
De a legendának is öt év kellett ahhoz, hogy sikerüljön a bravúr. 2000 augusztusának végén még a levegőben volt Hakkinen triplázása, de az utolsó négy verseny megnyerésével Schumacher végül jelentős, 19 pontos előnnyel győzte le a finnt. Innentől pedig nem volt megállás, az évtized első fele Schumacher és a Ferrari érájaként vonult be a történelembe, három fölényes szezonnal – új pontrekordot állított fel 2001-ben, 2002-ben és 2004-ben is, a középső évben már a júliusban matematikailag világbajnok lett – és egy szoros küzdelemmel 2003-ban a fiatal trónkövetelők, Kimi Raikkönen és Juan Pablo Montoya ellen, miközben minden Formula-1-es csúcsot megdöntött és a sportág legsikeresebb versenyzőjévé vált.
Mint tudjuk, végül nem ők, hanem Fernando Alonso és a Renault vetett véget Schumacher uralmának: közel volt a nyolcadik világbajnoki cím 2006-ban, de a Ferrarival legendává váló német bajnoki másodikként hagyta abba – nem végleg, hiszen három évre még visszatért a Mercedesnél.
Kimi Raikkönen
Ferrarinál töltött évek: 2007-2009, 2014-2018
Ferraris futamgyőzelmek: 10
Világbajnoki cím: 2007
A Ferrari semmit nem bízott a véletlenre, és az elérhető legnagyobb névvel pótolta Schumachert – Kimi Raikkönen, akit pár órával a hétszeres világbajnok visszavonulásának híre után be is jelentettek, kétszer ezüstérmes lett a McLarennel, de az Ezüst Nyilak rossz megbízhatósága mindig számos ponttól megfosztotta.
Az első ferraris évben épp a stabil eredmények tartották életben végig Raikkönen bajnoki esélyeit. A finn megnyerte rögtön első versenyét a csapattal Ausztriában, de a szezon javarészt a volt csapat Alonso–Hamilton párosának harcáról és elfajuló rivalizálásáról szólt. A szezon hajrájához közeledve Raikkönen szorgalmasan gyűjtötte a lehulló pontokat, de az utolsó két nagydíjra 17 egység hátrányban fordult, miközben maximálisan 20 pontot lehetett gyűjteni. De akárcsak Surtees 1964-ben, Raikkönen ebből a helyzetből is megcsinálta, köszönhetően egy nagy adag szerencsének is, ami annyi pech után kijárt neki: a finn első ferraris évében világbajnok lett.
Beszédes számadat, hogy a Jégember 10 ferraris győzelméből hatot az első szezonban szerzett, annak ellenére, hogy két turnusban nyolc évet töltött el a Ferrarinál, aminél többet csak Schumacher szolgált a csapatban. 2008-ban Felipe Massa árnyékolta be, 2014 és 2018 között pedig Fernando Alonso, valamint Sebastian Vettel mellett kényszerült a másodhegedűs szerepére. Éppen az utolsó, 2018-as szezon volt a legerősebb, amikor a 39 éves Raikkönen régi önmagát idézve monzai körrekorddal és austini győzelemmel zárta ferraris pályafutását.
