Maurizio Arrivabene menesztésének oka a Ferrari csapatfőnöki posztjáról elsősorban az elmúlt két szezonban keresendő: 2017-ben és 2018-ban az istálló olyan autóval rendelkezett – hála nagymértékben az Arrivabene utódjaként kinevezett technikai igazgatónak, Mattia Binottónak –, amely lehetővé tehette volna a Mercedes legyőzését, az olasz istálló azonban mindkétszer alulmaradt a világbajnoki küzdelemben.
Arrivabene leigazolása igazi váratlan húzás volt Sergio Marchionne elnöktől: úgy érkezett az ikonikus csapat élére, hogy korábban még sosem állt Formula-1-es istálló alkalmazásában, ugyanakkor a Philip Morris egyik fejeseként jól ismerte a vállalat által szponzorált csapat és a királykategória működését. „Nem volt versenyző, de ismerte az F1 világát, és arra számítottak, hogy jól tudja majd kezelni” – írja a Guardian cikke. „Eltávolítása azt tükrözi, hogy kudarcot vallott e tekintetben.”
Az írás szerződje, Giles Richards rámutat Arrivabene szigorú vezetési stratégiájának eredménytelenségére. Megfogalmazása szerint az olasz „bunker-mentalitást hozott a csapathoz, amely leginkább abban érződött, hogy vonakodott attól, hogy a médiával törődjön, amikor pedig az FIA elvárásának megfelelően erre kényszerült a sajtótájékoztatókon, gyakran harcias, agresszív vagy elzárkózó taktikát alkalmazott.” A csapatban eluralkodott a kritikus légkör, amelyet a teljesítménykényszer csak fokozott. Zárt ajtók mögött Sebastian Vettel sem volt elégedett egyes döntésekkel, és minden bizonnyal a versenyzőt sem kezelték úgy, ahogyan kellett volna.
A Guardian szerzője a Japán Nagydíjat hozza fel, amelyen élesen kidomborodott Arrivabene és a Mercedes-főnök, Toto Wolff különböző kommunikációja. Wolff ekkor árulta el, hogy a nehéz spái versenyhétvége után e-mailt írt a csapat tagjainak, amelyben nagyobb erőfeszítésekre kérte őket: csapatmunkára buzdított. Az őszi időszakban a Mercedes olajozott gépezetként kezdett működni. Miután a suzukai időmérőn Lewis Hamilton megszerezte a pole-pozíciót, Wolff arról beszélt, hogy „nagy a nyomás, de igyekszünk pozitívan becsatornázni.”
Ugyanezen az időmérőn követett el stratégiai baklövést a Ferrari, amely következtében csak a negyedik és kilencedik rajthelyet szerezték meg. Arrivabene nem titkolta a nyilvánosság előtt, mennyire felbosszantotta csapata: „Ami ma történt, az elfogadhatatlan. Nagyon dühös vagyok. Nem ez az első alkalom, hogy ilyen hiba előfordult” – idézi Richards, és hozzáteszi, alighanem a vétkeseknek is alaposan fejére olvasott.
A szerző úgy véli, Mattia Binotto, aki 1995 óta dolgozik a Ferrarinál, és „a motor és tervezés területén is összetartó és sikeres csapatot tudott irányítani”, valamint „bizalmat fektetett embereibe, hagyta őket kreatívan gondolni”, képes lehet hasonló szellemiségben vezetni a Ferrarit, felelősségre vonás és szigor nélkül, mint Wolff a Mercedest.
