Ha azt mondjuk, hogy a Formula–1-es világbajnokság már története első szezonjában is ellátogatott az Egyesült Államokba, azzal legfeljebb csak félig mondunk igazat. Való igaz, hogy az 1950-es szezon hét, a világbajnoki értékelésbe számító versenyének egyike a legendás indianapolisi 500 mérföldes verseny volt, ám ide a világbajnoki mezőny nem „látogatott el”.
Az Indy 500-on 1950-ben és a rá következő évben ugyanis ezen egyetlen olyan versenyző sem vett részt, aki bármelyik másik futamon elindult volna, s természetesen az autókkal szemben támasztott technikai követelmények is eltérőek voltak. Egészen 1952-ig kellett várni az első fecskére, aki Európából átmerészkedett a legendás Brickyardra: az azévi világbajnok Alberto Ascari a negyvenegyedik körben kiesett a versenyből.
Az évtized végére a Formula–1-es világbajnokság folyamatosan felfelé ívelő népszerűsége világossá tette, hogy a sportágnak és az autósport egyik fellegvárának, az Egyesült Államoknak szüksége van egymásra, szükség van egy valódi nagydíjra az országban. Az első két év nem a várakozásoknak megfelelően alakult, Sebring az alacsony nézőszámhoz társuló magas költségek, az azóta megszüntetett Riverside pedig elsősorban a gyér érdeklődés miatt nem tarthatta meg a futamot egy évnél tovább.
1961-ben Alec Ulmann egy kiváló döntéssel Watkins Glennek adta az Egyesült Államok Nagydíjának rendezési jogát, ahol húsz hosszú évre otthonra talált a futam. A pálya tulajdonosai kitettek magukért, s hónapok alatt az európai közönség, valamint a csapatok igényeinek megfelelő átalakításokat vittek végbe a pályán.
Az első, a Glenben rendezett Amerikai Nagydíjon, az 1961-es világbajnokság évadzáróján nem kevesebb, mint hét hazai versenyző vett részt (köztük a legendás Roger Penske), de a helyi közönség legnagyobb bánatára a friss világbajnok Phil Hill csapattársa, Wolfgang von Trips előző futamon bekövetkezett halála miatt távolmaradt a versenytől. Nem mellesleg ez volt az amerikai versenyzők legsikeresebb éve a Formula–1-ben, hiszen az első öt között három újvilági pilóta állt a bajnokság végén.
Az első nyolc évben kizárólag brit pilóták tudták nyerni Watkins Glenben, Innes Ireland 1961-es sikere után Jim Clark és Graham Hill három-három alkalommal győzött, 1968-ban pedig az ifjabb repülő skót, Jackie Stewart nyerte meg a futamot. A verseny nagy népszerűségnek örvendett, 1965-ben, 1970-ben és 1972-ben is elnyerte a legjobban szervezett futam kitüntető címét, s ez utóbbi alkalommal már egy átalakított pálya fogadta a versenyzőket: az Anvilnek, azaz „Üllő”-nek nevezett szakasz beillesztésével 5,4 kilométerre bővítették az aszfaltcsíkot.
Aztán 1973-ban minden megváltozott. A két évvel korábban Watkins Glenben élete első – és mint kiderült, egyetlen – győzelmét arató Francois Cevert halálos balesetet szenvedett a szombat reggeli edzésen. A Petersonnal a pole-ért küzdő francia az Esses nevű gyors bal-jobb kombinációban elvesztette uralmát Tyrrellje felett, s a pálya jobb oldalán lévő kék korlátokon megpattanva fejjel lefelé csapódott a túloldali szalagkorlátra. Cevert azonnal meghalt, testét szabályosan kettévágta az autóba behatoló szalagkorlát.
A tragédia a következő évben sem kerülte el a Glent. Az 1974-es verseny tizedik körében a fiatal, mindössze élete második versenyén induló osztrák Helmut Koinigg műszaki hiba miatt kicsúszott a hajtűkanyarban. Az autó egészen lassan, 100 kilométer per óránál is kisebb sebességgel érte el a szalagkorlátot, így karcolások nélkül kellett volna megúsznia a balesetet, ám egy egészen döbbenetes hanyagság az életébe került. A kétsoros szalagkorlát ugyanis hibásan volt rögzítve, az alsó átszakadt, a felső viszont sértetlen maradt, az autó pedig alácsúszott. Koiniggnek esélye sem volt, a korlát lefejezte. A két egymás utáni évben bekövetkezett haláleset után egészen más képet festett az F1-rajongók számára Watkins Glen: az Amerikai Nagydíj helyszíne bekerült a „nem biztonságos pályák” sorába.
Az 1976-os szezontól kezdve az Államok már két versenyt rendezhetett, a Watkins Glen-i futam mellett a kaliforniai Long Beach utcai versenyen fogadta a Nyugat-amerikai Nagydíjat, s ez a verseny egészen 1983-ig itt maradt, de időközben az egykor olyannyira szeretett Watkins Glen a két tragédia és a közönség Formula–1-es nagydíjhoz méltatlan viselkedésének következtében egyre népszerűtlenebbé vált, és végül kikerült a naptárból. Nyolc évig nem rendeztek USA Nagydíj néven versenyt a Száguldó Cirkuszban, ennek ellenére még olyan szezon is volt, amikor egy évben háromszor látogatott a mezőny az Államokba.
A Long Beach-i futam mellett 1981-ben és 1982-ben a rosszemlékű Caesars Palace Nagydíj (olykor tévesen Las Vegas-i Nagydíjként is emlegetik) zárta a szezont az azonos nevű szálloda parkolójában, ráadásul utóbbi évben már az első Detroiti Nagydíjra is sor került a város utcáin. A három amerikai verseny egyetlen szezonban azonban egészen az idei évig nem ismétlődött meg, Las Vegasba 1983-ban már nem tért vissza a mezőny, Long Beach-en pedig ekkor tartottak F1-es futamot utoljára.
Az 1984-es szezon közepén egymás után két utcai versenyen, a Detroiti és az ez egyetlen alkalommal, döbbenetes hőségben megtartott Dallasi Nagydíjon látta vendégül az Egyesült Államok a Száguldó Cirkusz mezőnyét, s 2022-ig ez volt az utolsó év, hogy két futamot is tartottak az országban. Ezzel nagyjából egy időben intenzív tárgyalások folytak egy New York-i versenyről is, ám ez éppúgy megvalósítatlan maradt, mint az 1970-es évek elején az Ontario Motor Speedwayre tervezett futam – itt egyetlen, bajnokságon kívüli versenyt futottak Questor Nagydíj néven.
A Detroit 1988-as távozása utáni három évben új helyszínre, ismét egy utcai pályára került az amerikai futam, az arizonai Phoenixben ismét USA Nagydíj rendeztek versenyt. Mivel az 1991-es futamon a nézőszám még a húszezret sem érte el, a Cirkusz kivonult az Államokból, s vissza sem tért oda az új évezred hajnaláig. Aztán 2000 és 2007 közt nyolc éven át Indianapolis látta vendégül a Formula–1 mezőnyét, a legendás ovál belsejébe épült aszfaltcsík mintegy egy mérföldön át a klasszikus nyomvonalon haladt, a fennmaradó időt azonban egy kissé jellegtelen kanyargós szakaszon tette meg.
Természetesen várható volt, hogy Indianapolis 2007 utána kiesését követően sem sokáig marad az Egyesült Államok Formula–1-es verseny nélkül. 2010 elején Bernie Ecclestone megpendítette, hogy a mezőny visszatérhet Indianapolisba, majd mindössze hetekkel később egy New York-i futamról kezdett beszélni a sportág akkori mindenható ura. Végül 2010 májusában bejelentették, hogy a texasi Austin 2012-től kezdve tíz évre elnyerte az USA Nagydíjnak rendezési jogát, s ezzel a Formula–1 első ízben látogathat az Államokba egy kifejezetten e célra épített versenypályára.
A New York-i versenyről szóló hangok szép lassan elcsendesedtek, de egy-egy kósza hír azért felütötte a fejét az ezt követő másfél évben arról, hogy a terveket nem vetették el az austini futam kedvéért, így senkit nem érhetett teljesen váratlanul a 2011 októberében nyilvánosságra hozott megállapodás: Grand Prix of America, azaz Amerikai Nagydíj néven 2013-tól utcai versenyt rendeznek West New York és Weehawken területén. Aztán végül se abban a szezonban, se a következő kettőben nem sikerült megtartani a futamot, pedig az előzetes versenynaptárban éveken át szerepelt – volt, hogy Grand Prix of Jersey (New York) néven –, végül az évtized közepén elengedték a projektet.
Amikor nem sokkal később az F1 amerikai kézbe került, mindenki számára világos volt, hogy rövid időn belül újra megpróbálnak legalább egy, de talán két újabb versenyt az Államokba vinni. A Miami Nagydíjat először már a 2019-es programba szerették volna becsempészni – akkor még más helyszínen –, de végül csak évekkel később, 2022-ben csatlakozott a naptárhoz a floridai turistaparadicsom, majd 2023-tól Las Vegas is vendégül látja az F1-et – immár valóban Las Vegas-i Nagydíj néven.
