A hétvégi F1-es Abu Dhabi Nagydíjon másfél évtized után ismét olyan szezonzárót láthat a nagyérdemű, amelyen még három pilótának van esélye a világbajnoki címre. A favorit Lando Norris, aki 12 ponttal előzi a Red Bull-os Max Verstappent, valamint 16-tal saját mclarenes csapattársát, Oscar Piastrit.
A korábbi tíz alkalomból, amikor legalább hárman harcoltak még a végső sikerért az utolsó futamon, viszont csupán négyszer lett végül az a világbajnok, aki a finálé előtt is az élen állt – sőt, a legutóbbi két alkalommal konkrétan a harmadik helyezett nevetett a végén. Mutatjuk az eddigi háromesélyes idényzárókat:
1950
Kapásból a Formula-1 történetének legelső szezonjában úgy fordult rá a mezőny az idényzáró Olasz Nagydíjra, hogy a domináns Alfa Romeo mindhárom állandó versenyzőre rendelkezett még eséllyel a címre. A bajnokságot Juan Manuel Fangio vezette két ponttal Luigi Fagioli és néggyel Giuseppe Farina előtt – igaz, az állást bonyolította, hogy a hétfordulós évadnak csupán a legjobb négy eredménye számított. Így valójában Fagioli volt a legnehezebb helyzetben, neki nyernie kellett és a leggyorsabb kört is megfutnia, miközben Fangio pontot sem szerez és Farina sincs az első kettőben.
Fangiónak viszont a saját kezében lehetett volna a sors, egy győzelem vagy második hely a többiektől függetlenül vb-címet eredményezett volna számára. A pole-t meg is kaparintotta az argentin Monzában, de aztán előbb váltóprobléma, majd Piero Taruffi autójába átülve – amit akkor még lehetővé tettek a szabályok – motorgondok miatt kiállni kényszerült. Farina így nyert, ezzel átlépte márkatársát a tabellán, és az olasz pilóta lett az F1 történetének első világbajnoka.
1951
Egy évvel később ismét Fangio érkezett meg bajnoki éllovasként a Pedralbes Circuiten rendezett Spanyol GP-re, ezúttal viszont ferraris kihívói akadta: Alberto Ascari üldözte őt legközelebbről kétpontos lemaradással, de még a Scuderia első győzelmét Silverstone-ban megszerző José Froilan Gonzaleznek is volt matematikai esélye.
A 16 colos hátsó kereket választó Ferrarikat azonban gumiproblémák kínozták a versenyen, így Fangio magabiztosan győzött, megszerezve karrierje első vb-titulusát, míg Gonzalez másodikként, Ascari pedig csak negyedikként futott be az idényzárón.
1959
Az évtized végén a legelső F1-es USA Nagydíjat rendezték meg úgy, hogy ismét hárman voltak még harcban a címért. Jack Brabham vezette az összetettet Stirling Moss előtt, és még Tony Brooksnak is volt matematikai esélye a végső elsőségre – igaz, neki csak a győzelem jöhetett szóba ehhez, míg a britnek elég volt úgy az első kettőben befutnia, hogy az éllovas mögötte végez.
Moss vezetett is a pole-ból startolva, de hamar kiállni kényszerült váltóhiba miatt, így Brabham örökölte meg a vezetést. Az utolsó körben jöhetett volna aztán a dráma, az ausztrál Cooperjéből ugyanis kifogyott az üzemanyag, de végül a pilóta betolta a célba az autóját a negyedik helyen – de mivel Brooks így is csak harmadik lett, ez sem számított, Brabham megszerezte karrierje első vb-győzelmét.
1964
1964-ben három különböző gyártó egy-egy pilótája volt még harcban a világbajnokságért a Mexikói Nagydíj előtt. A BRM-es Graham Hill öt ponttal vezetett a ferraris John Surtees előtt, míg a lotusos Jim Clark kilenc ponttal maradt el az éllovastól: előbbi párosnak a győzelem mindenképp elegendő volt a végső sikerhez, Clarknak viszont a többiek balszerencséjére is szüksége lett volna.
Mindenesetre Clark vezetett a pole-ból indulva, és olyan tekintetben a szerencse is félig mellé állt, hogy Hill koccant Surtees ferraris kollégájával, Lorenzo Bandinivel. A fináléban jött aztán a dráma: az addig az első helyet magabiztosan őrző és ezzel a címvédés felé menetelő Clark autójából szivárogni kezdett az olaj, így Dan Gurney megelőzte őt.
Ezzel a pontszerzők közül kicsúszó Hill újra nyert helyzetbe került – volna, ha mindezt látva a Ferrari nem kéri meg Bandinit, hogy engedje el Surteest az utolsó körben, aki végül a második helye révén egyetlen ponttal megelőzte honfitársát, és máig az egyetlen versenyző lett, aki két és négy keréken is világbajnokságot tudott nyerni.
1968
Négy évvel később ismét Hill utazhatott éllovasként a mexikói fináléra, három ponttal előzve Jackie Stewartot és hattal a címvédő Denny Hulme-ot. Ezúttal azonban nem számára tartogatott negatív fordulatot a szezon utolsó állomása.
Előbb ugyanis Hulme McLarenjének hátsó felfüggesztése hibásodott meg és csapódott emiatt a korlátnak, majd később Stewart csúszott hátra a motorja üzemanyag-ellátási problémái miatt – így pedig Hill a győzelmével viszonylag kényelmesen húzta be a második világbajnoki címét.
1974
A Formula-1 történetében először két pilóta egyenlő pontszámmal érkezett meg a Watkins Glen-i évadzáróra Emerson Fittipaldi és Clay Regazzoni személyében, de a hétpontos hátrányával még Jody Scheckternek is volt elméleti esélye.
A verseny aztán azonban nem róluk szólt, a dobogóra sem fért fel egyik bajnokaspiráns sem: Regazzoninak a starttól kezdve rakoncátlankodott az autója, így csak többkörös hátránnyal futott be, míg Scheckter üzemanyagnyomás-problémák miatt kiállni kényszerült. Fittipaldinak így a negyedik hely is elegendő volt a második vb-címéhez – amely egyúttal az első volt a McLaren csapata számára.
Az amerikai futam a hármas versenyfutás mellett még Helmut Koinigg halálos balesetéről marad egyébként emlékezetes: a fiatal osztrákot gyakorlatilag lefejezte a rosszul rögzített szalagkorlát.
1981
Las Vegasban, de nem a ma ismert, a Stripet is magába foglaló pályán, hanem a Caesars Palace hotel parkolójában kialakított nyomvonalon rendezték meg az évadzárót, amelyre egypontos előnnyel fordult Carlos Reutemann Nelson Piquet-vel szemben, míg Jacques Laffite szintén rendelkezett matematikai eséllyel – igaz, ennek életben tartásához az első kettőben kellett végeznie és bíznia a szerencsében.
Reutemann jól indított azzal, hogy a pole-ba kvalifikált, a versenyen azonban a Williams argentinja borzalmas tempót mutatott, folyamatosan esett hátra, és végül kört kapva csupán nyolcadik lett. Piquet így hiába küzdött a hőség miatti kimerüléssel is a végén, az ötödik helye elegendő volt (mivel Laffite így is mögötte maradt) ahhoz, hogy a Brabhammel először felüljön az F1 trónjára.
1983
Két évvel később újabb hármas vb-harcot hozott az ezúttal a dél-afrikai Kyalamiban rendezett szezonzáró, méghozzá újabb Piquet-fordítással. A brazil kétpontos hátránnyal rendelkezett Alain Prosttal szemben, míg René Arnoux is világbajnok lehetett még – igaz, ehhez győznie kellett a francia nullázása és Piquet maximum ötödik helyezése mellett.
Arnoux motorhibával hamar kiszállt a küzdelemből, később pedig Prost Renault-jában a turbó adta meg magát, így Piquet-nek egy top négyes helyezés már elegendő lett volna ahhoz, hogy átlépje ellenfelét: ezt végül a dobogó alsó fokával tette meg.
1986
Ezúttal az Adelaide utcai pályáján rendezett Ausztrál Nagydíj döntött el drámai fordulattal egy háromesélyes idényzárót. A bajnokságot a finálé előtt Nigel Mansell vezette: a williamses hatpontos előnnyel rendelkezett a címvédő Prost és saját csapattársa, Piquet előtt, azaz egy harmadik hely is elegendő volt a britnek ahhoz, hogy révbe érjen.
Keke Rosberg defektje után úgy tűnt, ez meg is lesz, hiszen harmadikként haladt Piquet és Prost mögött. Aztán viszont őt is utolérte a végzett: Mansell is defektet kapott és kiesett! A Williams elővigyázatosságból Piquet-t is kihívta kerékcserére emiatt, így viszont Prost örökölte meg az első helyet, amit meg is tartott a leintésig, így a McLaren pilótája nevető harmadikként megvédte előző évi címét.
2007
Bő két évtizedet kellett várni az újabb hármas bajnoki fináléra: Interlagosba az újonc Lewis Hamilton utazhatott éllovasként, négy ponttal mclarenes kollégája, Fernando Alonso és héttel a ferraris Kimi Raikkönen előtt.
Hamiltonra azonban lecsapott a balszerencse: azok után, hogy az előző fordulón Kínában a bokszbejárati sóderágyban ragadva dobta el a vb-cím bebiztosításának esélyét, a Brazil Nagydíj elején egy rajt utáni hibával, majd egy máig rejtélyes fél körig tartó visszalassulással került nehéz helyzetbe és a mezőny végére.
Ezt kihasználva az erősebbnek bizonyuló Ferrari megcserélte az élen Felipe Massa és Raikkönen sorrendjét a bokszkiállásoknál, így a győzelmet bezsebelő finn a harmadik Alonsót és a csupán hetedikként célba csorgó Hamiltont is átugrotta egy ponttal a tabellán, a Scuderia máig utolsó egyéni címét zsebelve be.
2010
Az egyetlen alkalom, amikor négyen voltak még matematikailag harcban a címért: az ekkor már ferraris Alonso nyolc és tizenöt ponttal vezetett a Red Bull duója, Mark Webber és Sebastian Vettel előtt, de az új pontrendszerben Hamilton 24 pontos lemaradása is azt jelentette, hogy óriási szerencsével még ő is csúcsra érhet.
A három évvel korábbi esethez hasonlóan ismét az eredetileg harmadik pilóta örülhetett a végén. A Ferrari ugyanis elkövette azt a hibát, hogy rossz Red Bull-versenyzőre fókuszált: Webber kiállására reagáltak Alonsóval, így mindketten beszorultak a már korábban kereket cserélő Vitalij Petrov mögé.
Mivel a spanyol nem tudta megelőzni az oroszt és csak hetedik lett, az ausztrál pedig nyolcadik, a pole-ból kényelmesen nyerő Vettel átlépte őket az összetettben, és úgy nyerte meg karrierje első világbajnokságát, hogy egyedül az Abu Dhabi Nagydíj leintésekor állt az első helyen a pontversenyben.
