Jack Brabham
1959 és 1960 világbajnoka akkor kezdte meg indianapolisi kalandsorozatát, amikor az ötszáz mérföldes verseny már nem volt a versenynaptár része: az ausztrál elsők között versenyzett a Brickyardon hátsó motoros autóval. Brabham 1961-ben kilencedik lett, majd még háromszor próbálkozott, ’64-ben, ’69-ben és ’70-ben, de egyszer sem látta meg a kockás zászlót.
Jim Clark
Minden idők egyik legszimpatikusabb F1-es pilótája öt alkalommal indult Indy-ben, s miután debütánsként a második helyen végzett, harmadik nekifutásra meg is nyerte az ötszázast – abban az évben, amikor második F1-es bajnoki címét is megszerezte. Ez volt a verseny történetének első, farmotoros autóval elért győzelme, melyet azóta egyetlen orrmotoros géppel aratott siker sem követett. A skót 1966-ban újfent ezüstérmet szerzett, két másik próbálkozásán, 1964-ben és ’67-ben azonban nem látta meg a kockás zászlót.
Graham Hill
Egy évvel Clark sikere után az akkor még egy F1-es titulussal rendelkező Hillnek újoncként jött össze a győzelem az Indy 500-on, melyet még két próbálkozás követett, két kieséssel. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy bár első versenyén tudott nyerni, 1963-ban is próbálkozott, de nem sikerült kvalifikálnia.
Dennis Hulme
Az új-zélandi F1-es bajnoki címének évében, 1967-ben ruccant át először a tengerentúlra, amikor negyedik lett, eredményét pedig ’68-ban is megismételte. Hulme 1969-ben kiesett, a ’70-es versenytől visszalépett edzésbalesete miatt, 1971-ben pedig negyedik helyre kvalifikált, de ismét kiállni kényszerült.
Mario Andretti
A 1978 F1-es bajnoka már ’65-ben ott volt a verseny rajtjánál, és 1979 kivételével 1994-ig minden ötszázason rajthoz állt. E tekintetben csak A.J. Foyt előzi meg a nazarethit, ő hattal többször indult az Indy 500-on. Andrettinek 1969-ben sikerült elhódítania a Borg Warner trófeát, színes pályafutása alatt pedig még háromszor állt a dobogóra, és annak ellenére, hogy többször is közel állt a győzelemhez, ez maradt az egyetlen sikere. IndyCaros körökben ettől kezdve terjedt el az úgynevezett „Andretti-átok” fogalma, hiszen a család egyik tagja sem tudott nyerni azóta a Brickyardon.
Emerson Fittipaldi
F1-es világbajnoki címei után a brazil évekig saját csapatával próbálkozott, ám 1980-ban búcsút intett a száguldó cirkusznak. Néhány év szünet után Fittipaldi Amerikába költözött, ahol valóságos szupersztárrá vált, és 1989-ben, valamint ’93-ban is győzni tudott az Indy 500-on. Tizenhárom próbálkozása alatt még egy-egy második és harmadik helyet szerzett a Brickyardon.
Nelson Piquet
Honfitársával ellentétben a háromszoros bajnoknak nem jött be az élet Indianapolisban. 1992-ben hatalmas edzésbalesetben törte el lábait, de egy évvel később visszatért: a tizenharmadik helyről indulva már 38 kör után feladta a küzdelmet.
Nigel Mansell
1993-ban négy volt világbajnok is ott volt az Indy 500 33 indulója között: a címvédő Nigel Mansell, valamint a fentebb említett Andretti-Fittipaldi-Piquet hármas is. A brit oroszlán nagyon hamar alkalmazkodni tudott a közeghez, és harmadik helyen zárta a megmérettetést, egy évvel később azonban bizarr incidensbe keveredett egy sárga zászlós szakasz alatt.
Jacques Villeneuve
A kanadai még F1-es pályafutása előtt, 1995-ben nyerte meg a futamot, de 19 évvel később visszatért az oválra, ahol 27. helyről indulva a 14. helyen ért célba.
A kilenc versenyző mellett azonban több olyan versenyző is volt, akik még F1-es bajnoki címük/címeik előtt indultak Indianapolisban: Jackie Stewart 1966-ban csaknem nyerni tudott, végül kilencedik lett, Jochen Rindt ’67-ben és ’68-ban próbálkozott, kevés sikerrel.
