Megcsinálod, amit kell. Legyőzöd a csapattársad, aki egyben a legfőbb, sőt egyetlen riválisod, az egyetlen akadály közted és gyerekkori álmod, az F1-es világbajnoki cím között. Gyorsabb vagy az időmérőn, jobban rajtolsz, jól versenyzel, mindent úgy csinálsz, ahogy kell, papíron a győzelemnek kell következnie. De nem. Mert a csapattársad, aki lassabb volt az időmérőn, aki elrontotta a rajtot, és aki kitapinthatóan mögötted volt, kap egy másik stratégiát, ami végül győztesnek bizonyult.
Közben a csapatod hosszú köröket pazarol el arra, hogy vajon mire, kire és hogyan reagáljatok a stratégiával – amiből az lesz, hogy a vállalhatóbb, de csekély eséllyel kecsegtetőt kapod. A végeredmény az, hogy hiába csináltál mindent jobban a fő riválisnál, mégis ő nyer, és mindezt ugyanaz a csapat hozta tető alá, amely téged is alkalmaz.
Hét ponttal kevesebb neked, hét ponttal több neki. Tizennégy pont óriási fordulat akkor, amikor a kettőtök közötti különbség tíz egység környékén mozog már jó ideje. Ha csak pár körrel előbb születik meg az a döntés, ami végül megszületett, akkor könnyen lehet, hogy 23 ponttal vezetsz a nyári szünetben két egymást követő győzelem után, magabiztosan, nyugodtan, így viszont alig kilenc egység a fórod és nyeled a keserű pirulát azért, hogy semmit sem tehettél volna másképp, nem rajtad múlt, a saját csapatod ütött rajtad ekkorát. Ezt most nagyon-nagyon nehéz elfogadni.
Persze ez benne van, ha két csapattárs csatázik a világbajnoki címért. A balszerencse része a játéknak, ahogy a szerencse is, ilyen helyzeteket előidézhet biztonsági autó, Michael Masi, vagy más külső tényező is. De most nem külső tényezőről beszélünk, hanem a csapat döntéseiről – a saját csapatod döntéseiről…
Lehet-e hibáztatni a McLarent azért, mert a magát az esélyesek közül kifocizó Norris számára futam közben egy bátor, kockázatos stratégiát választott úgy, hogy arról állítólag szinte szó sem esett a verseny előtt? Aligha.
Lehet-e hibáztatni a McLarent azért, mert a végén, a második bokszkiállásnál egészen addig a pontig várt Piastri kerékcseréjével, amíg szinte lehetetlen helyzetbe hozta Norrisszal szemben, és azzal takarózott, hogy Leclerc-t így lehet a legjobb eséllyel megelőzni? Szerintem igen. Ez az a pont, ahol az én szubjektív értékrendszerem szerint a döntés erősen megkérdőjelezhető, főleg azt követően, hogy Piastri kerek-perec megmondta: ő Norrisszal foglalkozik, a taktikai döntést is hozzá legyenek kedvesek igazítani. Főleg utólag látszott nagyon, hogy ezen a pályán ezekkel az autókkal előzni még mindig borzasztóan nehéz, a pályapozíció jelentett mindent, ebben az esetben Piastrinak kint kellett volna maradnia, Norris utoléri, majd lehet, hogy ugyanígy nem tudja megelőzni. Ha már kényszerpályára került az ausztrál garázsa, akkor ez a két opció állt előtte: vagy kint maradni és megtartani a pozíciót, vagy korán cserélni, hogy legyen idő utolérni és támadni Norrist. Ebből lett az, hogy a két szék közül sikerült a padlóra esni és bebiztosítani Norris győzelmét.
Megcserélhette volna két pilótáját a McLaren? Szerintem nem. Tavaly más volt a helyzet, akkor igen, ki kellett javítani a csapat rossz döntését. Most egy világbajnoki harc közepén az lett volna csak az igazi belenyúlás, ha nem hagyják nyerni Norrist a végén. Nem lehetett megtenni.
Norrist támogatja a McLaren? Piastri érezheti így. Spában megelőzi Norrist és megnyeri a versenyt, majd még le sem törli magáról a pezsgőt, Zak Brown, a nagyfőnök, a vezérigazgató már belemondja a kamerába, hogy ez azért történt, mert Norrisnak műszaki hibája volt – amiről perceken belül elmondja mindkét pilóta és Andrea Stella csapatfőnök is, hogy nem volt releváns az egyenletben. Most történik, ami történik, Piastri orrát emelődaruval kell egyenesbe állítani, annyira lóg, de Brown széles mosollyal állítja, hogy mindkét versenyzője boldog és elégedett.
Nos, ő bizonyára az. Piastri viszont joggal lehet dühös.
