Az autósport veszélyes – ezzel a mondattal mindenki szembesülhetett már, a mai nap az összes Formula-1-es belépőn vagy épp akkreditációs kártyán szerepel ez a felirat. A biztonság persze az F1 1950-es megszületése óta rengeteget fejlődött – ezzel ebben a cikkben foglalkoztunk részletesen –, amit jól mutat, hogy hogyan csökkent a halálos áldozatok száma a száguldó cirkuszban.

A hivatalos statisztikák szerint összesen 51 versenyző veszítette életét az F1 történetében, de rögtön tisztázni is kell, hogy mit jelent ez a szám. Ebben ugyanis beleszámít minden teszten vagy bajnokságon kívüli nagydíjhétvégén elszenvedett halálos baleset is (hosszú évtizedekig rendeztek számos olyan F1-futamot, ami a vb-értékelésbe nem számított bele).

Az alábbiakban azokkal foglalkozunk, akik hivatalos Formula-1-es világbajnoki hétvégén szenvedtek halálos kimenetelű balesetet. Összesen 32 versenyző hunyt el ilyen körülmények között (rajtuk kívül heten teszten, 12-en pedig bajnokságon kívüli versenyen) – de itt is egyből pontosítani kell, hiszen ahogy a vb-értékelésekbe, úgy ebbe a statisztikába is beleszámítanak 1950 és 1960 között az Indy 500-ak. Ha ezektől eltekintünk, akkor kapjuk meg a talán leggyakrabban hangoztatott 25-ös számot a halálos áldozatok számát tekintve.

Az „F1-es” Indy 500-ak halálos áldozatai

Kezdjük is rögtön az Indianapolisi 500 mérföldeseken történt tragédiákkal. Hivatalosan Chet Miller volt az első, aki a Formula-1-es világbajnokságba beleszámító versenyhétvégén szenvedett halálos balesetet: az 50 éves amerikai pilóta 1953. május 15-én, az egyik edzésen hunyt el.

Az 1955-ös kiírás duplán tragikus volt: Manny Ayulo szintén az egyik edzésen, az előző két évi Indy 500-at megnyerő Bill Vukovich viszont a versenyen lelte halálát: az amerikai pilóta, aki akkor is fölényesen vezette a viadalt, egy tömegbalesetbe keveredett bele az 57. körben, az autója a falon is átrepülve többször megforgott a levegőben, parkoló autók közé csapódott és kigyulladt.

1957-ben Keith Andrews az edzésen, egy évvel később Pat O’Connor pedig a futam első körében szenvedett halálos balesetet. 1959-ben pedig ismét két áldozatot szedett az indianapolisi hónap: Jerry Unser Jr. május 2-án, Bob Cortner pedig május 19-én hunyt el tréning közben.

Az 1950-es évek

Rátérve az „igazi” Formula-1-es nagydíjak halálos áldozataira: először az 1954-es Német Nagydíjon gyászolt a mezőny, amikor Onofre Marimón az egyik edzésen a félelmetes Nordschleife Breidscheid-kanyarjában elveszítette az uralmát a Maseratija felett (gyaníthatóan fékhiba miatt). Az argentin a jelentések szerint néhány perccel azok után halt meg, hogy kiszabadították a fának ütközött és fejre állt autó roncsai közül.

Luigi Musso az 1958-as Francia Nagydíj 10. körében talált el a Ferrarijával egy árkot, miközben vezető csapattársát, a későbbi világbajnok Mike Hawthornt üldözte, amitől a levegőbe repült az autója. Az egyszeres nagydíjgyőztest súlyos fejsérülésekkel szállították kórházba, de az életét nem sikerült megmenteni, aznap elhunyt.

A Ferrari még ki sem heverhette a Musso miatti gyászt, máris jött az újabb csapás a maranellóiak számára a Német Nagydíjon. Peter Collins – akit sokan arról ismernek, hogy 1956-ban a döntő versenyen vb-esélyesként átadta a volánt Juan Manuel Fangiónak (amire akkor még volt lehetőség), aki ezzel tudta megvédeni a címét éppen vele szemben – a Pflanzgarten szekciónál veszítette el az uralmát a Ferrarija felett, amelyből kirepült és egy fának csapódott. Még aznap délután belehalt a fejsérüléseibe a bonni kórházban – történt mindez nem sokkal a Brit GP-n elért szenzációs győzelme után.

A tragikus 1958-as szezont az évadzáró Marokkói Nagydíjon történt baleset zárta le: Stuart Lewis-Evans csapódott a korlátok közé Valwalljával, amely kigyulladt, a pilóta pedig hat nappal később belehalt az égési sérüléseibe.

Az 1960-es évek

Az F1 története második évtizedének első két szezonja egyaránt tartalmazott tragédiát, amelyek a sportág legsötétebb hétvégéi közé tartoznak. Az 1960-es Belga Nagydíjon, Spa-Francorchamps-ban néhány kör különbséggel ketten is halálos balesetet szenvedtek: Chris Bristow egy több mint egyméteres töltésnek ütközött, kirepült a Cooperéből és a pályától néhány méterre lévő szögesdrótba csapódott, ami gyakorlatilag lefejezte; öt körrel később Alan Stacey-t fejen találta egy madár, aminek következtében az autója letért a pályáról és egy mezőn landolt, majd lángokba borult, a pilóta pedig halálra égett. Ez volt az egyetlen futam, amelyen két pilóta is életét vesztette a Formula-1-ben.

A száguldó cirkusz történetének leghalálosabb balesete az 1961-es Olasz Nagydíjon történt. A második körben, a monzai Parabolica felé menet Wolfgang von Trips ütközött Jim Clark Lotusával, amelytől a német pilóta Ferrarija a pálya mellett álló nézők közé csapódott. Az incidensben Von Trips és a jelentések szerint 15 néző veszítette életét.

Az évtized közepén a nem ok nélkül Zöld Pokolnak hívott Nordschleife szedte az áldozatait. A holland Carel Godin de Beaufort az 1964-es Német Nagydíj edzésén tért le hirtelen a pályáról, kizuhant az autójából, és súlyos fej-, mellkasi és lábsérüléseket szenvedett, amelyekbe másnap a kórházban halt bele. John Taylor az 1966-os futam első körében ütközött Jacky Ickxszel: a Brabhamből súlyos égési sérülésekkel mentették ki, négy héttel később életét veszítette a brit.

Az 1967-es Monacói Nagydíjon ugyancsak tüzes halálos incidens történt. Lorenzo Bandini a kikötőnél található sikánnál találta el a hátsó kerekével a korlátot, amely miatt elveszítette uralmát a Ferrarija felett, nekiütközött egy villanypóznának és felborult. Bandini autója a pályát szegélyező szalmabáláknak ütközött, amelyek felszakították az üzemanyagtartályt, a szikráktól pedig lángra lobbant a fejre állt autó. A marsallok visszafordították az autót – ettől egy második tűz is keletkezett a jelentések szerint – és kiemelték az olasz versenyzőt, de már későn: Bandini testének több mint 70 százalékán harmadfokú égési sérüléseket szenvedett, három nappal később elhunyt.

Jól mutatja, hogy ebben az időszakban mennyire tűzveszélyes sport volt az F1, hogy Jo Schlesser is a lángok között hunyt el az 1968-as Francia Nagydíj második körében elszenvedett balesete következtében.

Az évtized utolsó tragédiája pedig újfent a Nordschleiféhez kötődött. Akkoriban Formula-2-es gépeket is engedtek indulni a pálya hossza miatt a Német Nagydíj keretében, külön kategóriaértékeléssel. Gerhard Mitter is egy F2-es BMW volánjánál lelte halálát az edzésen történt incidense során, amelyet gyaníthatóan felfüggesztés- vagy kormányműhiba okozott.

Az 1970-es évek

A hetvenes években a tűz mellé belépett másik fő halálokként az akkoriban elterjedő szalagkorlát, amely bizonyos szempontból még nagyobb veszélyeket rejtett a pilóták számára. Piers Courage 1970-es Holland Nagydíj bekövetkezett halála még előbbi kategóriába tartozott: a brit autójának kormányműve eltört egy nagy tempójú kanyarban, amelyet így kiegyensítve egy töltésnek csapódott, a motor kiszakadt a versenygépből és lángra lobbant – a magnéziumot is tartalmazó alkatrészek pedig olyan intenzív tüzet eredményeztek, hogy több közeli fa kigyulladt. Courage azonban már abba belehalt vélhetően, hogy a jelentések szerint az egyik kereke leszakadt a baleset során és fejen találta.

Alig néhány hónappal később ismét gyászolt a Formula-1. Jochen Rindt vb-éllovasként, tetemes előnnyel érkezett a monzai Olasz Nagydíjra, amelynek időmérő edzésén azonban a Parabolica bejáratánál hirtelen balra tört ki és nekiütközött a szalagkorlátnak. Az autó eleje összeroncsolódott, Rindt pedig mivel csak négy ponton csatolta be az ötpontos biztonsági hevederen, előrecsúszott, a biztonsági öv pedig elvágta a torkát. A balesetet a hátsó szárny nélküli Lotus hátsó féltengelyének eltörése okozhatta a vizsgálatok szerint, de a halálban szerepet játszott a rosszul rögzített szalagkorlát is. Mivel Rindtet a szezon hátralévő futamain sem érték utol a riválisok a pontversenyben, az F1 máig egyetlen posztumusz világbajnoka lett.

Roger Williamson 1973-as Holland Nagydíjon történt tragédia is közismert. Vélhetően egy gumiprobléma miatt fejreállt az autója a zandvoorti futamon és lángba borult. Magában a balesetben még nem sérült súlyosan a brit versenyző, de csapdába esett a fejreállt autóban, amelyet a képzetlen sportbírók nem tudtak visszafordítani. Egy versenyzőtárs, David Purley a saját futamát megszakítva megállt az incidens láttán és ő is próbálta megmenteni Williamson életét, de nem járt sikerrel, tehetetlenül kellett végighallgatnia a pilóta elkeseredett ordításait a lángok közül.

Még ugyanebben az idényben a fiatal francia reménység, Francois Cevert szenvedett halálos balesetet Watkins Glenben. A Tyrrelljét megdobta egy kerékvető, így jobbra kivágódva a falnak ütközött, onnan a pályán keresztül visszapörögve a másik oldali szalagkorlátnak ütközött csaknem derékszögben. A becsapódástól a szalagkorlát szétnyílt és gyakorlatilag kettévágta Cevert testét a csípője és a nyaka között. A csapattárs tragédiája után a háromszoros világbajnok Jackie Stewart azonnal visszavonult és már az USA Nagydíjon sem állt rajthoz.

Egy évvel később kísértetiesen hasonló baleset történt ugyanezen a pályán: Helmut Koinigg felfüggesztéshiba miatt csapódott a szalagkorlátnak a Watkins Glen-i pálya 7-es kanyarjában. A korlátot rosszul rögzítették, az alja megnyílt, az autó áthaladt rajta, a felső része azonban a helyén maradt, ami lefejezte az osztrák versenyzőt.

Mark Donohue elsőre úgy tűnt, megúszta komolyabb sérülések nélkül az 1975-ös Osztrák GP edzésén történt incidensét, amely során a March egy gumihiba után a kerítésbe csapódott (egy sportbíró ugyanakkor életét vesztette a törmelék miatt). Donohue feje azonban vagy egy kerítésoszlopba, vagy egy hirdetőtábla faketerébe csapódhatott: súlyosbodó fejfájás miatt másnap kórházba ment, agyvérzés következtében kómába esett és meghalt.

Az 1977-es Dél-afrikai Nagydíjon történt alighanem az F1 történetének legbizarrabb halálesete. A 22. körben jártunk Kyalamiban, amikor Renzo Zorzi műszaki hiba miatt félreállt, az autója pedig füstölni kezdett és lángok is felcsaptak. Emiatt két sportbíró – engedély nélkül átszaladt a pályán –, közülük a másodikat, a mindössze 19 éves Frederik Jansen van Vuurent nem tudta elkerülni a Hans-Joachim Stuck mögött érkező Tom Pryce, nagyjából 270 km/h-s sebességgel eltalálva őt. A fiatal sportbíró azonnal meghalt, a nála lévő tűzoltókészülék pedig fejen találta Pryce-t, aki ettől szintén életét vesztette – a Shadow a már halott versenyzővel a volánnál még Jacques Laffite-ot is eltalálta az egyenes végén.

Az 1978-as Olasz Nagydíj startjánál kisebb káosz történt, amelyet Ronnie Peterson és James Hunt ütközése indított el, de belekeveredett még többek között Vittorio Brambilla, Carlos Reutemann, Didier Pironi, Stuck, Patrick Depailler, Derek Daly és Clay Regazzoni is. Peterson Lotusa a korlátnak csapódott és kigyulladt, de Hunték hamar kiszabadították a lángok közül, ezért a kórházba vitelekor még úgy tűnt, „megúszta” többszörös lábtöréssel. Éjszaka azonban romlott az állapota, másnap reggel pedig zsírembóliában elhunyt a svéd pilóta.

A nyolcvanas évektől napjainkig

Peterson halála után négy évvel újabb fekete év következett a Formula-1-ben. Az 1982-es Belga Nagydíj időmérő edzésén, Zolderben Gilles Villeneuve a levezetőkörén lévő Jochen Masst érte utol, aki jobbra tért ki, hogy elengedje a kanadait. Aki azonban ugyanabban a pillanatban szintén jobbra mozdult, így a Ferrari nekiment a March hátsó kerekének, amitől Villeneuve autója a levegőbe repült, bemutatott egy hátraszaltót, majd orral a földnek csapódott. A többszörös futamgyőztes pilóta az ülésével együtt kirepült a Ferrariból és a pálya széli kerítésbe csapódott. A versenyző életét nem tudták megmenteni, a kórházban elhunyt a halálosnak bizonyuló nyaktörése következtében.

Alig egy hónappal később a Kanadai Nagydíj rajtjánál történt az újabb tragédia. A rajtnál lefulladt a pole-pozíciós Didier Pironi Ferrarija, amelyet a hátulról érkező Riccardo Paletti nem tudott kikerülni és közel 200 km/h-s sebességgel belecsapódott. Az Osella orra csúnyán összetört, Paletti pedig súlyos mellkasi sérüléseket szenvedett az ütközés következtében a kormányoszlop miatt. A fiatal pilóta eszméletét vesztette, a mentése közben pedig az autó ki is gyulladt, és hosszú időbe telt, mire el tudták oltani. Palettit kórházba vitték helikopterrel, de nem sokkal később elhunyt, a vizsgálatok szerint elsősorban az ütközés, nem pedig a tűz következtében.

A két 1982-es eset után 12 évig egyetlen versenyző sem lelte halálát Formula-1-es nagydíjhétvégén (teszten is csak egy tragédia történt: 1986-ban Elio de Angelis szenvedett halálos balesetet). Ezért is érte különösen sokként az F1-es társadalmat az 1994-es San Marinó-i Nagydíj hétvégéje. Pénteken Rubens Barrichello szenvedett ijesztő balesetet, de ő megúszta orr- és karsérülésekkel.

A szombati időmérőn aztán Roland Ratzenberger autójának első szárnya egy kisebb pályaelhagyás után letört és az autó alá szorult, amitől a Simtek irányíthatatlanná vált és több mint 300 km/h-s tempóval a betonfalnak csapódott – mindez nagyjából 500g-s ütközésnek felelt meg. Az osztrák pilóta szinte egyből belehalt a koponyasérüléseibe, a pályán dolgozó mentőcsapatok azonban még küzdöttek az életéért, halálát a kórházba érkezésekor állapították meg.

Az imolai hétvége Ratzenberger halála ellenére is folytatódott, majd a futam szintén egy rajtbalesettel indult, a törmelékektől pedig megsérült néhány néző. A versenyt néhány kör safety car után újraindították, az élen álló Ayrton Senna Williamse a második teljes tempóban teljesített körben nem tudta bevenni a Tamburello-kanyart és egyenesen a falba csapódott. A brazilt előbb az autó mellett ápolták, de már akkor súlyos vérveszteséget szenvedett, a kórházba szállítás után pedig halottnak nyilvánították. Senna az egyetlen, aki F1-es világbajnokként hunyt el.

A tragikus imolai hétvége biztonsági fejlesztések egész sorát vonta maga után, amelyeknek köszönhetően több mint két évtizeden át távol maradt a halál a Formula-1-es versenyektől. A 2014-es Japán Nagydíj azonban keserű emlékeztetőt nyújtott, hogy az F1 sosem lesz teljesen biztonságos. Az esős suzukai futamon Adrian Sutil kicsúszott, az autója kimentésére a bukótérbe küldött darus munkaképnek pedig nekiütközött a következő körben a vízen szintén felúszó Jules Bianchi. A lassulás erőhatásától Bianchi súlyos fejsérülést szenvedett, amely után hosszú hónapokig kómában feküdt, végül 2015. július 17-én a szervezete feladta a küzdelmet. Máig ő az utolsó, aki F1-es hétvégén elszenvedett baleset következtében hunyt el.

Az F1-es világbajnoki versenyhétvégén elhunyt versenyzők: