Folytatódik a Le Mans-i 24 órásra készülő sorozatunk: ezúttal egy tucat különleges autót mutatunk be a legendás verseny történetéből. A futamról a Formula.hu-n 24 órán át FOLYAMATOS ÉLŐ SZÖVEGES KÖZVETÍTÉST olvashattok majd, benne képekkel, videókkal, érdekességekkel, s mindennel, amire érdemes odafigyelni.
Bentley Speed Six – Az első domináns versenygép
A Le Mans első domináns márkája a Bentley volt, mely a második, 1924-es verseny megnyerése után 1927 és 1930 között zsinórban négyszer győzött, utóbbi három alkalommal Woolf Barnatóval, az első háromszoros győztessel – nem mellesleg a Bentley Motors igazgatójával. Az 1929-es és az 1930-as versenyen az Old Number One nevű, egy 200 lóerős, 3500-as fordulatszámra képes erőforrás által hajtott Speed Six nyert, melynek nemcsak az ereje, de a puszta mérete is imponáló volt –mint egy száguldó kisteherautó. A Speed Six 1929-ben 7, illetve 15 kör előnnyel verte a mögötte érkező, régebbi verziójú Bentley-ket, a következő évben pedig kettős győzelmet arattak, 17 kört adva a legjobb riválisnak.
Chaparral 2F – DRS a 60-as években!
A Le Mans hosszú idő óta az egyik kedvenc kísérletező terepe az autóversenyzés nagy innovátorainak. Így volt ezzel a texasi olajmágnás, az F1-ben is megforduló Jim Hall is, aki bár a győzelem ízét sosem tapasztalhatta meg, így is beírta magát a verseny történetébe egy igazán emlékezetes alkotással. A többéves fejlesztés eredményeként megszülető 2F modell ugyanis az 1967-es versenyen olyan korát meghaladó technikai fejlesztéseket hozott magával, mint a pilóta által menet közben állítható hátsó szárny és az automata sebességváltó. A Phil Hill és Mike Spence által vezetett, hétliteres Chevrolet-motor által hajtott autó 225 kör után esett ki.
Mazda 787B – Az egyetlen japán győztes
Az egészen különleges hanghatásokat generáló, bolygódugattyús autó érte el a Mazda történetének legnagyobb sportsikerét: első és mindmáig egyetlen japán gyártóként meg tudták nyerni a legendás futamot 1991-ben. Pedig kőkemény riválisaik voltak: Porsche 962-esek, Sauber-Mercedesek, szélvészgyors Peugeot-k, valamint a legendás Silk Cut-Jaguarok ellen kellett harcba szállniuk, s bár nem ők bizonyultak a leggyorsabbnak, a megbízhatóságot tekintve mindenki fölé nőttek. Egészen 2015-ig egyébként ez volt az utolsó alkalom, hogy aktív F1-esek nyertek Le Mans-ban Johnny Herbert és Bertrand Gachot személyében.
Audi R10 TDI – Mit mondana erre Enzo Ferrari?
Nem az Audi ötszörös győztes R8-asának utódja volt az első dízel-meghajtású versenygép, mely rajthoz állhatott Le Mans-ban, mégis az R10 TDI jelentette az áttörést, hiszen a megelőző 73 Le Mans-i 24 órást egytől-egyig benzines autók nyerték. A hihetetlenül csendes, két turbófeltöltővel ellátott 650 lóerős autó ellen esélye sem volt a riválisoknak, s zsinórban háromszor nyerte meg a Le Mans-t, mielőtt lecserélték az R15 TDI-re. Ezzel beköszöntött a dízelkorszak, hiszen közel egy évtizednek kellett eltelnie, mire a Porschének köszönhetően ismét egy benzines autót inthettek le elsőként a 24 óra végén.
DeltaWing – Az autóversenyzés jövője?
Abban az évben, amikor a Le Mans történetének első hibrid, egyúttal első négykerékhajtású győzelme született az Audi R18 e-tron quattrónak köszönhetően, a kísérleti autóknak fenntartott 56. garázst a Hichcroft Racing, az AAR és Don Panoz által közösen benevezett DeltaWing foglalta el, melynek története eredetileg egy az IndyCar számára tervezett különleges karosszériával kezdődött. A különleges formájú autó a 2012-es versenyen vett részt, melyen egy baleset miatt hamar kiesett, de az addig mutatott teljesítmény alapján egyáltalán nem beszélhetünk kudarcról, hiszen köridői némely LMP2-es egységgel is partiban voltak. A DeltaWing zárt karosszériás változata azóta is versenyez a tengerentúlon, míg az ezt felhasználva megépített Nissan ZEOD RC 2014-ben elsőként teljesített egy kört Le Mans-ban tisztán elektromos hajtással.
Ferrari 250P – Az ökör már nem húz
Enzo Ferrarinál kevés nagyobb alakja van az autóversenyzés történetének, s ahogy az az igazi nagyságokkal lenni szokott, neki is megvoltak a maga szilárd, nehezen változó elképzelései. Ezek egyike így hangzott: az ökör a kocsit húzza, és nem tolja. Éppen ezért volt nehéz elfogadnia, amikor mérnökei az 1962-es orrmotoros 330-assal elért Le Mans-i győzelem után előálltak a középmotoros 250P tervével. Végül azonban, talán az új idők szavát meghallva engedett, a 250P pedig Bandinivel és Scarfiottival a volánnál megnyerte a 24 órást – ahol soha többé nem győzött orrmotoros autó.
Porsche 917 – A rekorder első győztese
A később minden idők legsikeresebb gyártójává váló Porsche első sikerkovácsa a sebességével és erejével is kimagasló 917-es volt, melyet Steve McQueen Le Mans című filmje tett végérvényesen halhatatlanná. A 908-as alapjaira épülő autó 1969-ben mutatkozott be a legendás versenyen, s a futam hétnyolcadáig vezetett is, amikor egy váltóhiba miatt ki kellett állnia a 12-es rajtszámú egységnek. A Porsche gyorsasága akkora hatást tett Enzo Ferrarira, hogy részvényei felét eladta a FIAT-nak, hogy 25 új prototípust építhessen a követekező évre, ennek ellenére sem tudta megnyerni a Titánok Csatája néven elhíresült versenyt.
Sauber C9-Mercedes – A leggyorsabb győztes
A csekélyebb sikereket felmutató C8-as utódjaként megépített, ötliteres V8-as ikerturbós Mercedes-erőforrás által hajtott autót nyugodtan nevezhetjük Le Mans története leggyorsabb győztes autójának, hiszen az 1989-es kvalifikáción 400 kilométer per órás végsebességet ért el, aminél csak egyetlen, a sebességért a versenyképességet feláldozó autó tudott gyorsabban menni a Mulsanne-ban. A Sauber C9-es viszont nagyon is versenyképes volt, hiszen nem csupán a Le Mans-on aratott kettős győzelmet, de az 1989-es sportautó-világbajnokságban is csak egyszer lehetett legyőzni: a dijoni 480 kilométeres futamon, bár körön belül, de „csak” a 2-3. helyen zárt a két egység.
Jaguar D-Type – Tragikus emlékű triplázó
Az 1950-es évek közepén három éven át a D-type volt mindenek mértéke Le Mans-ban, hiszen sorozatban három győzelmet aratott a jellegzetes formájú autó: egyet a gyári csapat, kettőt pedig a privát skót Ecurie Ecosse színeiben – olyan riválisok ellenében, mint az Aston Martin, a Porsche és a Ferrari. Különösen kiemelendő az 1957-es futam, ahol az öt D-Type csak azért nem aratott ötös győzelmet, mert a Hamilton-Gregory kettős elektronikai problémái miatt sok időt vezetve „csak” a hatodik helyen zárt. A D-Type-hoz azonban egy szomorú emlék is kapcsolódik, hiszen az 1955-ös, több mint 80 ember halálát okozó katasztrófában Mike Hawthorn, a versenyt végül megnyerő autója is érintett volt – s a siker azt követően vált egyértelművé, hogy a Mercedes a Jaguarral ellentétben úgy döntött, hogy a tragédia miatt visszalép a futamtól.
Ford GT40 – Az amerikai álom
A második világháború után, mindenekelőtt Phil Hill révén már szép sikereket értek el az amerikai versenyzők, 1965-ben pedig csapatszinten is megszületett az első tengerentúli siker a NART Ferrarijának köszönhetően. Aztán 1966-ban érkezett a Ford GT40-ese, mely a Duesenberg 1921-es franciaországi sikere óta az első jelentős európai győzelmet aratta amerikai autóként. A V8-as motorral ellátott autó beteljesítette az ifjabbik Henry Ford álmát: 1966-ban hármas győzelmet arattak a legendás versenyen, s négy éven át legyőzhetetlenek maradtak. A projektet Kevin Miles végzetes tesztbalesete mellett az 1966-os befutó körüli viharos körülmények árnyékolták be, utóbbiról itt írtunk részletesebben.
WM-P88 Peugeot – Mindent a sebességért
A valaha volt legnagyobb Le Mans-i végsebességet a WM P88-as prototípusa érte el 1988-ban Roger Dorchyval a volánnál: egyes források szerint 405, mások szerint 407 kilométer per órával száguldott a Mulsanne-ban. A cél inkább ez volt, mintsem a verseny megnyerése, hiszen a beállításokat a magas végsebességnek rendelték alá, a kanyarokban lomha volt a prototípus, sőt a rekord beállításakor még az erőforrás hűtését is beáldozták az aerodinamikai előnyökért.
Porsche 956 – Verhetetlen
Azon négy autó egyike, mely zsinórban négyszer tudta megnyerni a legendás versenyt. A Norbert Singer által tervezett versenygép, a sikeres 936-os utódja 1982-ben mutatkozott be, s négy éven át szolgált, míg az új 962-es fel nem váltotta – ez igazság szerint már 1985-ben megtörtént, de ekkor még a „régi” egység bizonyult jobbnak. A Porsche 1981 és 1987 között zsinórban elért hét Le Mans-i győzelméből négyet szerzett a legendás 956-os, s ezekben az években a sportautó-világbajnokság trónjáról is letaszíthatatlan volt.
A sorozat eddigi részei:
1. Résztvevők és csapatok: 21 egykori F1-es
2. Szabályok, kategóriák, program, besorolások
5. A hősök arcképcsarnoka - Le Mans legnagyobbjai
6. A részeg győztestől az első pezsgőzőig – emlékezetes sztorik
