Bízzunk abban, hogy Jules Bianchi elvesztése után már nem kell években meghatároznunk, mennyi idő telt el két végzetes baleset között – ahogyan David Coulthard is mondja, és mindannyian tudjuk is, a veszély sosem zárható ki teljesen, de a remény mindig megmarad nekünk abban bízva, hogy a vélhető jövőbeli bukások után minden versenyző a saját lábán fog kiszállni az autóból. Az alábbi összeállításban szereplő pilótáknak ez egy kivételével nem jött össze, de kisebb-nagyobb regenerálódási folyamatot követően mindannyian visszatértek a pilótaülésbe. Vannak köztük olyanok, akik világbajnoki címeket nyertek, de olyanok is, akik elveszítették remek formájukat, és csak vegetáltak karrierjük hátralévő részében.
Karl Wendlinger, 1994, Monaco
A Forma-1-nek legkevésbé egy ilyen bukásra volt szüksége két héttel a fekete imolai hétvége után. Az osztrák pilóta a nyolcvanas évek végén egyike volt a Mercedes nagy reménységeinek, és ennek a hátszélnek köszönhetően kapta meg a Sauber egyik ülését 1994-re. Miután San Marinóban remek 4. helyet szerzett, a hercegség első csütörtöki edzésén elveszítette uralmát autója fölött, és az alagút utáni sikán gumifalának csapódott. Az osztrák elveszítette eszméletét, két hétig kómában feküdt, de felépült, mi több, 1995-re már újra harcra kész volt – három kiesés és egy 13. hely után azonban Peter Sauber nem volt rest lecsérélni őt.
Mika Hakkinen, 1995, Adelaide
A finn a Forma-1 feltörekvő tehetségei közé tartozott, és ironikus módon őt is akkor szemelte ki a sors magának, amikor éppen beindultak volna dolgai. Suzukában karrierje során másodszor zárt ezüstérmes pozícióban, de egy defekt az ausztrál időmérőn mindent felborított: Hakkinen szinte fékezés nélkül fúródott a gumifalba, koponyatörést szenvedett, belső vérzései miatt pedig gégemetszést kellett végrehajtani rajta (Ebben a cikkben bővebben is megemlékeztünk az esetről). A következő szezon rajtjánál már ott állt, és bizonyítva, hogy nem rémült meg a kihívásoktól, 1998-ban és 1999-ben világbajnoki címig kormányozta a McLaren-Mercedest.
Michael Schumacher, 1999, Silverstone
Ez volt az utóbbi 20 év talán legtöbbet taglalt balesete – nem véletlen, hiszen mezőny legnagyobb sztárja és az akkor kétszeres világbajnok, Michael Schumacher volt a szenvedő alanya. A német egymás után harmadszor próbálta Maranellóba vinni a bajnoki címet, de a Brit Nagydíj 1. körében rejtélyes fékhiba miatt kicsúszott, és mindkét lábát eltörte. Schumacher hosszú kényszerpihenő (hat verseny és 98 nap) után visszatérhetett az évad záró versenyeire: képességeit mi sem mutatta jobban, hogy mindkét versenyen pole-t szerzett, és majdnem hozzásegítette Eddie Irvine-t a bajnoki címhez. Az ezt követő öt év eseményei pedig még azok számára is ismertek, akik csak fél füllel hallották a Schumacher nevet…
Luciano Burti, 2001, Spa-Francorchamps
A brazil pilóta rövid karrierjére tett pontot az Eddie Irvine-nal való kakaskodás: a cikk írójának első F1-es emlékei azok a képek, melyek egy lepedővel eltakart autót mutatnak, a képernyő alján pedig a ’Red Flag’ felirat villog. Luciano Burti olyan erővel csapódott a Blanchimont-t övező kordonnak, hogy a feje beszorult a gumibálák alá, és csak hosszas mentési munkálatok után tudták kiszabadítani a rommá tört Prostból. Az első rémhírek ellenére az FIA vizsgálata megállapította, hogy a 80G-s becsapódás során nem veszítette eszméletét, és nem tört el csontja sem, agyrázkódása miatt mégis napokig kórházban tartották. A brazil majd három évig a Ferrarit szolgálta tesztpilótaként, de nem indult többé nagydíjon (ahogyan nemrég nyilatkozta, sokáig rosszullétek kínozták) – jelenleg a brazil Stock Car-sorozatban szerepel.
Nick Heidfeld és Takuma Sato, 2002, A1 Ring
Ha valaki megnézi a baleset felvételét, a szörnyülködés után bátran csettinthet egyet, mert egészen elképesztő, hogy egy ekkora bukást hogyan lehetett megúszni. Még az F1 ügyeletes orvosa, Sid Watkins is azt nyilatkozta Eddie Jordannek, hogy még életében nem látott ilyen csodát. Nick Heidfeld elismerte, hogy korán lépett a fékekre, amikor azok még hidegek voltak az első safety car-szakasz után, autója pedig kitört, és a Remus-kanyar csúcspontján nagy sebességgel, oldalról eltalálta Takuma Satót. Mindkettejüket a pályabíróknak kellett kisegíteni az autókból, Sato pedig agyrázkódás miatt az éjszakát a grazi klinikán töltötte – a modern F1-es autók biztonságának volt köszönhető, hogy mindketten ott lehettek Monacóban.
Jenson Button, 2003, Monaco
Ismét Monaco, ismét az alagút vége: a brit ifjonc kísértetiesen hasonló módon vágódott a falnak csütörtökön, mint osztrák elődje 1994-ben, a hátrébb vitt gumikordon és az erősebb autó viszont megvédte BAR-Honda pilótáját. Noha eszméletét vesztette közvetlenül a becsapódás után, és az éjszakára bent kellett maradnia a kórházban, versenyezni akart, de az orvosok tanácsára ki kellett hagynia a naptár legnagyobb presztízsű futamát.
Ralf Schumacher, 2004, Indianapolis
Nem is a becsapódás, hanem az azt követő mizéria volt igazán elképesztő az Indygate egy évvel korábbi felvezetésében. Az Amerikai Nagydíj 9. körében a williamses defektet kapott a döntött utolsó kanyarban, és előbb autója hátuljával, majd az elejével is a falnak csapódott. Nem elég, hogy a német pilótához körül-belül két percig nem ment oda egy mentő, de még pályabíró sem (pedig az IndyCar-on és a NASCAR-on „edződött” egységek már általában akkor ott teremnek egy autónál, amikor az még meg sem állt), majd a hosszas mentési munkálatok után tudták csak kibontani az FW26-osból. Az indianapolisi Methodist Hospital munkatársai agyrázkódást állapítottak meg nála, és két nap után hazaengedték, hogy Ausztriában, szerettei körében készüljön fel a Francia Nagydíjra. A slusszpoén akkor jött a történetben, amikor a németországi bad neuheim-i klinikán két hajszálrepedést találtak a Ralf gerincében, ami három hónapos pihenőt jelentett számára. Willi Weber, a Schumacher-fivérek menedzsere jogi lépéseket fontolgatott az indianapolisi kórház ellen, de végül elállt ettől a tervétől.
Robert Kubica, 2007, Montreal
Ha Michael Schumachernél azt írtuk, hogy azt a balesetet elemezték a legtöbbet, akkor a Robert Kubicáéra joggal lehet azt mondani, hogy ezt nézték meg a legtöbbször. Ijesztő volt az a képsorozat, amikor a rendező Alonso autójából váltott a pörgő-forgó lengyelre. A lengyel Jarno Trullit üldözte, de dobbantót vett a Toyotán, és a hajtű előtti kanyar falát szinte lassulás nélkül, majdhogynem derékszögben találta el. Egészen a verseny utánig alig tudtunk valamit az évtized leglátványosabb bukásának „eredményéről”, de végül megnyugodhattunk: Kubica zúzódásokkal megúszta az esést, igaz, Indianapolisban nem állhatott rajthoz egy héttel később.
Felipe Massa, 2009, Hungaroring
Nem túlzás azt mondani, hogy a magyar pálya tartozik Massának: 2007-ben egy időmérős baki miatt csak a középmezőnyből rajtolhatott, és nem is tudott feljebb zárkózni a 13. helynél. 2008-ban vezető helyről esett ki, 3 körrel a vége előtt, 2009-ben pedig a Forma-1 történetének egyik legfurcsább balesetének volt szenvedő alanya. Az időmérő edzés második szakaszában Rubens Barrichello elhagyott az autójáról egy rugót, pont a mögötte érkező honfitársa előtt, az ide-oda pattogó alkatrész pedig telibe kapta Massa sisakjának bal oldalát, szétroncsolva a brazil koponyáját. A budapesti Honvéd Kórház orvosai megfeszített munkával dolgoztak körülötte napokig, aki egy héttel és két nappal a baleset után elhagyhatta Magyarországot. Versenyezni legközelebb csak a 2010-es évadnyitón láthattuk, és a következő négy Ferraris év alatt megbizonyosodhattunk róla, hogy elveszítette régi önmagát. Tavaly a Williamsnél azonban új erőre kapott, és talán nincs is messze, amikor a Hungaroring törleszteni tudja tartozását…
Mark Webber, 2010, Valencia
A listánkon ő az egyedüli, akinek a haja szála sem görbült a bukásban, mégis úgy véltük, hogy érdemes betenni, már csak azért is, hogy demonstráljuk az F1-es autók biztonságát. Valencia sosem okozott nekünk emlékezetes pillanatokat, az viszont kitörölhetetlenül égett mindannyiunk agyába, ahogy az ausztrál ugratót vesz Heikki Kovalainen Lotusán, és egy bukfenc után keményen csapódik a gumifalba. A vasember nagyon sokszor került már életveszélyes szituációba karrierje során, ez talán mind közül a legsúlyosabb volt – a lehető legjobb végkifejlettel. (Cikkünk a balesetről itt)
