1995 vége nem tartogatott sok izgalmat a Forma-1 rajongói számára, hiszen Michael Schumacher már két futammal a vége előtt, Aidán behúzta második világbajnoki címét, a csapatok küzdelme pedig a következő fordulóban, Suzukában dőlt el a Benetton javára. Adelaide-be érkezve annyi kérdés maradt, hogy sikerül-e beállítania Nigel Mansell 1992-es rekordját – kilenc győzelem egy szezonban – , vagy még egy (esetleg ki tudja mennyi…) évet kell várnia az újabb ostromra. A szezonzáró Ausztrál Nagydíj azonban legkevésbé róla szólt.
A srácok a pénteki időmérő edzésen űzték egymást a jobbnál jobb pozíciókért, amikor Mika Hakkinen gyorskörén éppen befordulni készült a 10-es kanyarba a Brabham-egyenes felé, de hirtelen kitört alóla a McLaren. A finn pilótának esélye sem volt megfogni, vagy lelassítani a rázókövön megpattanó autóját, így az egy pördülés után brutális erővel vágódott a falnak. A baleset belső kamerás felvételeit még majd’ húsz év után visszanézve is szörnyű látni, ahogyan Hakkinen feje ide-oda rángatózik és balra billenve mozdulatlanul marad a cockpitben.
Az edzésből még 47 perc maradt hátra, de a versenyfelügyelők azonnal kiadták az ukázt a pályabíróknak: itt az ideje meglengetni a piros zászlót. Másodpercekkel a becsapódást követően már a piros-fehér autó mellett termett egy gyorsbeavatkozó egység, de azon kívül, hogy biztosították a pilóta nyakát, nem sok mindent tudtak tenni. Az egyszeri, de a szakértő nézőt is megdöbbentették a Brewery Bend kanyarban rögzített képsorok, hiszen Mika nem mozdult, és egyre több pályabírói és orvosi személyzet vette körbe. Alig másfél évvel a szörnyű imolai eseményeket követően egy pilóta ismét az életéért küzdött.
Mint később kiderült, Hakkinen autója defekt miatt vált irányíthatatlanná, és 192 km/h-s sebességgel csapódott a háromsoros gumifalnak. A Goodyear mérnökei egy tíz centis vágást fedeztek fel a sérült bal hátsó keréken, a defekt okaként pedig egy pályán heverő alkatrészdarabot jelöltek meg. A baleset azért is volt aggasztó látvány, mert az MP4-10B úgy pihent meg a fal tövében, ahogyan nekiütközött, így nem volt semmi, ami elnyelje az óriási – 150 G-s – erőhatást. Mivel a HANS-t csak évekkel később vezették be, és csak 2003-ban(!) tették kötelezővé, Hakkinen balesete tökéletes példa volt az úgynevezett ostorcsapás-sérülésekre, hiszen a hirtelen bekövetkező lassulás hatására a szabadon, kvázi mozgásban lévő fejet nem volt, ami megtámassza.
Noha a feje nem ütközött neki semminek, a baleset következtében a finn azonnal eszméletét vesztette, de nem ez volt a legrosszabb: Mika az ütközésnél lenyelte a nyelvét. Ennek érdekében nem volt idő elszállításra, azonnali gégemetszést kellett rajta végrehajtani a pálya tövében, amit a Forma-1 főorvosa, és személyzete sikeresen elvégzett. A rögtönzött műtét 15 percig tartott, mely után mentőbe helyezték, és az Adelaide-i Királyi Kórházba szállították a sérült versenyzőt.
Az edzés újraindult (Hill szerezte meg a pole pozíciót), de ezzel együtt kezdetét vette az idegtépő várakozás: vajon mi lehet Hakkinennel? Még maguk a helyszínen tartózkodók sem tudtak többet a világ televíziónézőinél, de kora este jó hírekről számolt be a kórház: Hakkinent balesete után az intenzív osztályra szállították, ahol agyrázkódást állapítottak meg nála, de ami a legfontosabb, hogy stabilizálták az állapotát. Szerencsére a lába nem sérült meg, pedig a becsapódásnál a bal első felfüggesztés egy darabja átfúrta a McLaren oldalát, Mika térde alatt.
Az orvosok attól tartottak, hogy az agysérülés hatására vérömleny alakul ki nála, de Hakkinen szombaton már eszméleténél volt, hétfőn pedig normál betegszobába vihették át, így a közvetlen veszély elhárult. A baleset miatt a pilóták kérték a versenyszervezőktől, hogy még egy sor gumibálával erősítsék meg a Brewery Bendet határóló falat, kívánságuk természetesen meghallgatásra talált.
Mika Hakkinen hetekkel később felépült, és bár egyik fülére elvesztette a hallását, komolyabb problémák nélkül kezdhette el a tesztelést az 1996-os szezonra, mely ironikus módon szintén Ausztráliában kezdődött, új helyszínen, a melbourne-i Albert Parkban. A finn először poénkodott a gyógyulásán („Többet alszom, mint a teknősöm, Caroline”), de később bevallotta, hogy megváltozott az élete azon a pénteki napon. „Az a baleset majdnem kettétörte a karrieremet. Soha nem lehet elfelejteni, hiszen olyan dolog, amire az ember élete végéig emlékezni fog.”
A 2001-es Ausztrál Nagydíjon kisebb sebességnél, de szintén balesetet szenvedett önhibáján kívül, ami után természetesen kötelező volt meglátogatnia a pályakórházat. „Az orvosok megvizsgálták a fejemet, a torkomat, és a végtagjaimat, miközben hirtelen eszembe jutott az adelaide-i balesetem. Ugyanabban az országban, ismét egy technikai hiba következtében. Megpróbáltam kitörölni a balesetet az emlékeimből, azért hogy száz százalékot nyújtsak, de mindig ott motoszkált a fejemben…” Talán ekkor döntött a visszavonulás mellett.
