Pitwall Talk című műsorunk legújabb adásában – mely ide kattintva megtekinthető, de a cikk aljára is bemásoltuk – nyolc polcra helyeztük (avagy ha úgy tetszik, nyolc tierbe soroltuk) az F1-es mezőny tagjainak idei teljesítményét a szezon első 14 versenyhétvégéje alapján.
Az adás közlése óta szép számmal érkeztek kritikus kommentek, melyeket természetesen örömmel fogadtunk, s az egyik leggyakrabban visszatérő felvetés, hogy miért helyeztük Liam Lawsont a középmezőnybe, az Ocon, Gasly, Sainz, Bortoleto négyessel egy szintre. Az alábbiakban azt a kérdést járom körbe röviden, miért kardoskodtam beszélgetőpartnereimnél is azért, hogy Lawson erre a „polcra”, a 10-14. helyre kerüljön.
Egy versenyző szezonjának értékelésénél a konkrét számszaki eredmények mellett figyelembe kell venni a pilóta lehetőségeit, az eredmények elérésének körülményeit (ld. pl. Lance Stroll kétségkívül látványos, de a szerencse által erősen megtámogatott erős pontszerzéseit), valamint a tendenciákat – avagy ha úgy tetszik, a versenyző szezonjának „történetét”.
Nem is férhet hozzá kétség, ha egy ilyen összeállítást kettő, négy vagy akár hat hétvége után készítünk el, Lawson a legalsó polcon, talán annak is az utolsó helyén szerepelt volna. Csakhogy amellett, hogy a számszaki eredmények azóta bizony rendbejöttek (erre hamarosan kitérünk, most legyen elég annyi, hogy Monaco óta a kilencedik legtöbb pontot szerezte a mezőnyben), nem mehetünk el szó nélkül amellett, ami ezzel a fiatalemberrel történt.
Ahogy utazó tudósítónk, Mészáros Sándor nem egyszer hangsúlyozta, Liam Lawson magára maradt. A garázsban, a paddockban gyakran szó szerint is. Magára maradt az elvárások jelentette nyomással, a kezelhetetlen RB21-essel, a lefokozása jelentette megaláztatással, a bukás megemésztésével, a karrier újraépítésének feladatával.
Idén áprilisban Liam Lawson egy elveszett ember volt, akivel kapcsolatban fő kérdésként azt tehettük fel, hogy egyáltalán végigcsinálja-e a szezont. Apró életjelek mutatkoztak csak, de ezek édeskevésnek tűntek: Dzsiddában legyőzte Hadjart az időmérőn, a miami sprinten pedig nyolcadikként intették le – „apró” szépséghiba, hogy előbbi helyszínen csapattársa végül vele ellentétben pontot szerzett, utóbbin pedig büntetést kapott, így az európai szezont még mindig 0 bajnoki ponttal kezdte meg.
Aztán Monacóban végre feliratkozott a pontszerzők listájára, azóta pedig minden megváltozott. Az eddigi tizennégy futam második felében, azaz a Hercegségtől mostanáig hét versenyen négy top8-as eredmény, két önhibáján kívüli kiesés, valamint egy „majdnem pontszerzés”, egy 11. hely a mérlege. Ebben az időszakban háromnál többször csak a bajnokság első hat helyezettje végzett a legjobb nyolc között – valamint Liam Lawson.
Mindez azzal is jár, hogy ebben a hétfutamos ciklusban a kilencedik legtöbb pontot szerezte (például Antonellinél vagy Albonnál is többet), az említett hat pilóta mellett a két kiugró eredményt elérő Hülkenberg, valamint a szezonját nagyjából Lawsonnál egyszerre „elkezdő” Alonso zsebelt be több egységet nála.
Az időmérős mérleg még mindig nem túl hízelgő Hadjarral szemben, de legalább mióta Kanadából visszatért Európába a mezőny, és Lawson igazán bepörgött, egált tud hozni vele szemben, sőt a legjobb rajthelyük és futamhelyezésük is azonos (egyaránt hatodik hely), a futamokon pedig egyre inkább a francia fejére nő: Monaco óta 20–15, az utolsó négy hétvégén 16–1 arányban előzi Hadjart, akit így kettő pontra közelített meg a tabellán.
Sőt ezzel az első hét gyakorlatilag kukába dobott hétvégével együtt is megelőzte már Carlos Sainzot a pontversenyben (pedig Albon eredményei mutatják, hogy az idei Williamst nem lehet egy legyintéssel elintézni), s beérte Pierre Gaslyt – és miután a közvélekedés által (teljes joggal) igen magasra értékelt csapattárssal szemben is megállja a helyét, a puszta eredményekbe már nem lehet belekötni.
A „történetébe” pedig főleg nem. Yuki Tsunoda példája legalábbis árnyalja az első két hétvége borzalmait, azt követően pedig a teljes megsemmisülésből tudta olyan szintre újjáépíteni magát, hogy ezen a nyáron az eddigi legjobb Liam Lawsont láthattuk. Hogy a jó forma kitart-e, az persze ezen a ponton kérdéses, de ha így lesz, akkor az év végén talán már senki nem fogja megkérdőjelezni, hogy a fiatal új-zélandi helye nem a sereghajtók között van – nemcsak a pontszámot, hanem a teljesítményt tekintve sem…
