A Magyar Nagydíj hétvégéjének legnegatívabb szereplője kétségtelenül Lewis Hamilton volt: a hétszeres világbajnok már az első naptól kezdve mintha idő előtt kicsekkolt volna a nyári szünetre, az autóval megtett első körök után pedig pláne az lehetett az érzésünk, hogy ő már elengedte ezt a menetet.
Szombaton úgy fogalmazott, hogy szerinte a Ferrarinak pilótát kellene cserélnie (miközben Leclerc bravúrpole-t szerzett, ő a Q3-ba sem jutott be - megint), háttérben zajló „nem nagyszerű” dolgokról beszélt, elejtett egy mondatot, mely szerint „ha van egy érzésed, akkor van egy érzésed”, majd vasárnap ugyanezzel a mentalitással folytatta – nyilatkozatszinten is, de a pályán sem volt másképp: kitért Max Verstappen elől, majd utána is úgy volt vele, hogy „dehogy megyek én a stewardokhoz, nem érdekel az egész.” Csak hadd hagyhassuk itt az egészet és mehessek el messze, távol a Ferraritól, F1-től, a közegtől – ilyen érzésünk lehetett Hamiltonnal kapcsolatban.
Az utóbbi két-három évben sokszor volt ő negatív, voltak már mélypontok, amikre azt mondtuk, hogy ennél nincs lejjebb – most mégis olyan volt, hogy de, ez még lejjebb csúszott.
Az biztos, hogy Hamilton nagyon megéli az adott pillanatokat. Amikor valami pozitívum történik vele, akkor nagyon magasra kerül, nagyon feltüzeli magát és valósággal szárnyal, ilyenkor bármire képes – amikor nem működnek a dolgai, nem úgy történnek körülötte az események, nem kapja meg a kellő támogatást, nem érzi magát komfortosan úgy, ahogy szeretné, nem jön az eredmény, akkor viszont mindenki másnál mélyebbre ássa magát.
A szerencse az, hogy ezek is csak pillanatok, ha másnap történik vele valami jó, akkor maga mögött hagyja.
A probléma viszont az, hogy a Ferrarinál eddig túl sok pozitívum nem történt vele egy-két felvillanást, biztató momentumot leszámítva. A ground effectes autók nem fekszenek az ő vezetési stílusának, nem tud igazán önmaga lenni. A Ferrari működése pedig hidegzuhanyként érte: egyrészt az autó sem áll neki kézre (ez Leclerc autója, mindig is az volt, Sainz is szenvedett ezzel, csak nem ennyire), másrészt a csapat munkája, szerkezete, kommunikációja, hozzáállása sem állhatna tőle ennél távolabb – ez Leclerc csapata, a megérkezése óta mindig, sőt talán már előtte is az övé volt.
Hogy ebben szenved, az nem lehetne ennél világosabb. Hogy attól is szenved, hogy a kért változtatások nem haladnak, az hasonlóan egyértelmű.
Hogy pontosan mi történik, azt a legtöbben csak találgatni tudják.
Hamiltonnak nem szokása feladni, egyelőre most sem számítanék ilyenre, de hogy élete legnagyobb, legnehezebb kihívását vette a nyakába, az jól látszik.
