„Ahogy ültem az irodában az időmérő és a sprint között, úgy éreztem, ez a kockázat nem éri meg a hetedik helyért” – ezt mondta Marc Marquez a pont nélkül zárult szombati sprint után a Sachsenringen, s ekkor lehetett először azt érezni, hogy valami végleg eltört a nyolcszoros világbajnokban. Ekkor már túl volt négy bukáson a Német Nagydíj hétvégéjén – a pályán, ahol 2010 óta verhetetlen volt, amikor csak rajthoz állt –, amelyből ráadásul hármat fél órán belül, az időmérő két felvonása során gyűjtött be.

Pedig a kvalifikáció még a szokásos Marquez-féle habitust hozta: az első esése után a 2015-ös austini időmérőt megidéző sprintet (mármint futást, nem féltávú versenyt) vágott le a boksz irányába. Látszott rajta, hogy akar és továbbra is mindent megtesz a siker érdekében úgy is, hogy arra kevés volt az esély. Aztán jött még két bukfenc, majd a sprint és a fenti nyilatkozat, amelynél karakteridegenebb hozzáállást aligha láthattunk valaha is Marqueztől. Ki emlékszik egyetlen alkalomra is az elmúlt másfél évtizedből is, amikor a spanyol úgy nyilatkozott, hogy nem kockáztat, mert nem éri meg?

Erre jött még rá a vasárnap reggeli bemelegítésen történt ötödik (!) baleset, amely talán a legnagyobb volt mind közül, s amelyben el is törte az ujját. Rendkívül beszédes volt Marquez testbeszéde az incidens után: hosszú percekig a pálya szélén ült és állt, még sisakkal a fején, a mozdulatai a teljes reményvesztettségről tanúskodtak. Ez szintén olyasmi, amit soha nem láthattunk a Repsol Honda versenyzőjétől. Az orvosok a vizsgálat után engedélyezték a vasárnapi versenyen való indulását, Marquez mégis a visszalépés mellett döntött. „A négy-öt bukás után nem állok készen a versenyre, kapott egy csomó ütést a szervezetem, úgy döntöttem, ’lenyugszom’ inkább” – fogalmazott.

Marquez már legalább egy éve folyamatosan hangoztatja, hogy a Hondának ki kell kecmeregnie a jelenlegi gödörből, többször utalt már arra is, hogy bár hűséges hozzájuk, neki győztes projekt kell. Becsülendő a spanyolban, hogy a kritikák ellenére kitart a HRC mellett és folyamatosan a határokat feszegeti az RC213V-val, de szemmel láthatóan a sachsenringi balesetcunami valamit elszakított a versenyzőben.

Már pénteken érezni lehetett ezt, amikor a második edzés végén történt incidens után oda sem ment Johann Zarcóhoz, később pedig kvázi őt tette felelőssé amiatt, hogy elsodorta a motorja a Pramac Ducatit – aligha volt a legjobb pszichés állapotban a 30 éves motoros. Mutatta ezt az is, ahogy az egyik mentése után a középső ujját felmutatva „üzent” a motorjának.

Ami persze érthető. Marquez egy évtizeden át a sikerekhez, a győzelmekhez volt hozzászokva, nehéz lehet megemészteni, hogy előbb a sérüléseivel kapcsolatos kálvária, majd pedig a tévútra került Honda versenyképtelensége akadályozza abban, hogy folytassa azt a szériát, amelynek megtörésére a 2020-as idénynyitó kétharmadáig esély sem igazán mutatkozott.

A Honda már akkor sem volt épp kezes bárány, de legalább Marquez boldogulni tudott vele, most azonban neki is állandóan a határon kell mennie – és bizony sokszor át is lépi azt. Látványos volt a mugellói elcsúszása utáni gesztikulációja is, amikor kvázi kérdőre vonta a motort, hogy ’ez mégis mi volt?’. És eközben a márkatársai is esnek-kelnek: a Német Nagydíj hétvégéjének eleve csak két hondás vágott neki Joan Mir és Alex Rins olaszországi sérülései miatt – már csak Takaaki Nakagami az egyetlen, aki idén még nem hagyott ki futamot sérülésből kifolyólag az aranyszárnyasok versenyzői közül.

A bizonyos szempontból sorstárs yamahás, Fabio Quartararo elismerően is beszélt Marquezről a hétvége után, hiszen mint mondta, ki más vállalna be egy hétvégén belül öt bukást azért, hogy megpróbáljon mindent kihozni a versenygépéből. Úgy tűnik azonban, Marqueznél is eljött a pont, amikor a kilátástalanság olyan mértéket öltött, hogy inkább felhagyott ezzel a hozzáállással, s a sprinten csak kvázi bekocogott a célba, a versenyen pedig a kisebb sérülés után rajthoz sem állt.

Marquez mindent megtett eddig, ami tőle telhetett. Olykor még talán többet is, mint kellett volna. Szombat délután és vasárnap azonban egy egészen más versenyzőt láthattunk. És nagy kérdés, hogy ez az állapot még visszafordítható-e vagy végérvényesen tönkrement valami a spanyol és a Honda között. Még korábban Marquez azt mondta, hogy a misanói teszt kulcsfontosságú lesz majd szeptemberben – alighanem az lesz a HRC utolsó esélye, hogy meggyőzze a maradásról a nyolcszoros vb-elsőt. Akinek ugyan 2024 végéig érvényes a szerződése, de sokan már azt sem veszik biztosra, hogy ki fogja tölteni a kontraktusát…

Új kihívó lépett színre

A sprintet követően ismét több versenyző szóba hozta, hogy az aerodinamika túlburjánzásával és a magasságállító eszközök megjelenésével „unalmassá” vált a MotoGP, mivel nehézzé váltak az előzések. A vasárnapi verseny fényében ez talán túlzó kijelentés. Igaz bár, hogy a sprintekkel együtt eddig idén megrendezett 14 versenyből eddig csupán egyetlenegy – épp a portimaói nyitány szombati rövid futama – dőlt el utolsó körös előzéssel, ami még néhány éve is gyakori jelenség volt a királykategóriában Marquez, Andrea Dovizioso vagy épp Quartararo között, azért azt állítani, hogy a Német Nagydíj győzelméért zajló harca unalmas lett volna, igencsak igazságtalan lenne.

Francesco Bagnaia és Jorge Martin ugyanis egy tényleg feszült és élvezetes, előzésektől sem mentes párharccal rukkolt elő. A verseny második felében többször is pozíciót cseréltek az élen, a küzdelem pedig az utolsó előtti kör végén dőlt el végérvényesen, amikor Bagnaia a lendületelőnye miatt hátulról nekiment Martin kerekének, és emiatt teret veszített. Martin nyert, a sprintsikerével együtt duplázott, s ez pedig kulcsfontosságú volt az ő és a teljes világbajnokság szempontjából.

A pramacos tempójához sosem férhetett kétség az újoncszezonjától, sőt a Moto3-as szereplésétől kezdve. A probléma nem a sebessége volt, hanem a kiegyensúlyozottsága: tavaly hiába tűnt, hogy félig már a zsebében van a gyári ducatis szerződés, a bolognaiak a sok esését látva nem ok nélkül tették le a voksot inkább Enea Bastianini mellett. Idén azonban az európai fordulóktól kezdve szintet lépett Martin: roppant konstans és stabilan erős teljesítményt nyújt – nem volt rosszabb negyediknél ez idő alatt! –, s ez volt az, ami eddig hiányzott, s ez az, aminek köszönhetően Bagnaia méltó kihívója lépett vagy legalábbis léphet elő.

Merthogy az eddigiek kissé elhalványultak. Marco Bezzecchi az elmúlt két fordulón egy nyolcadik és egy negyedik helyet gyűjtött, a KTM-es Brad Binder pedig a Sachsenringen bukott is. Érdekes, hogy inkább Martin csapattársa, Johann Zarco az, aki még elkezdte összeszedni magát: zsinórban három harmadik helyezésnél jár, neki viszont inkább a tempója az, ami egyértelműen elmarad a két éllovas márkatársétól. Martin tehát megszorongathatja Bagnaiát, ha továbbra is tartja a formáját, s akkor bármennyire is tűnt a hibái ellenére is sétagaloppnak a 2023-as szezon a címvédő számára, még akár egy izgalmas versenyfutás is kialakulhat a vb-elsőségért.

Brutális a Ducati-fölény

Amire szükség is van annak érdekében, hogy a Ducati-rajongókon kívül ne forduljon el mindenki a MotoGP-től, hiszen az olasz márka minden eddiginél félelmetesebb erődemonstrációt tartott a Sachsenringen. A nagydíjon az első kilenc helyre befért mind a nyolc ducatis – igen, még az eddig halovány és a 2024-es maradásra egyre kevesebb eséllyel bíró Fabio di Giannantonio is –, egyedül Jack Miller törte meg a sort a KTM-mel.

Döbbenetes fölény ez, ami persze nem példátlan a MotoGP-ben, csak éppen az elmúlt időszakban inkább a japán gyártók uralták a királykategóriát. Jól mutatja, mekkorát fordult a világ, hogy tegnap egyetlen japán motor sem végzett a top 10-ben (nem mintha sok indult volna), amire legutóbb 1969-ben, azaz több mint fél évszázada (!) volt példa a legnagyobb géposztályban.

Ez azonban nem a Ducati hibája, hanem az egy helyben toporgó riválisoké. Miller rá is világított egy igencsak szókimondó nyilatkozatban, hogy egyedül a KTM az, amelyik hisztizés és sírás-rívás helyett tenni is próbál valamint a bolognaiak dominanciája ellen, s egyelőre úgy tűnik, valóban az osztrák márka az, amelyiknek egyedüliként van is bármiféle esélye a Desmosedicik ellen. Viszont a Ducati mellett szól pusztán a létszámfölény is: nekik nyolc, a KTM-nek csak négy motorja van a rajtrácson – ez pedig adatban és pozícióban is kvázi áthidalhatatlan különbség. A szerencse tényleg az, hogy egyelőre legalább házon belül akad csata a Ducati-táborban.