Folytatódik a Le Mans-i 24 órásra készülő sorozatunk: ezúttal a legendás verseny történetének legérdekesebb eseteit idézzük fel. A futamról a Formula.hu-n 24 órán át FOLYAMATOS ÉLŐ SZÖVEGES KÖZVETÍTÉST olvashattok majd, benne képekkel, videókkal, érdekességekkel, s mindennel, amire érdemes odafigyelni.
1923 – A történet kezdete
Amikor az ACO 1923-ban elindította a 24 órást, az volt a céljuk, hogy egy olyan versenyt hozzanak létre, mely a rövidebb távú Grand Prix-futamokkal szemben a közúti autózásban is használható technikák kifejlesztésére ösztönzi az autógyártókat – ahol a nyers sebesség mellett a megbízhatóság úgyszintén hangsúlyos. A választás az első Francia Nagydíjnak otthont adó Le Mans városára esett, s 33 autó 66 pilótája nevezett be a futamra, melyet végül 91 kilométer per órás átlagsebességgel a Chenard & Walcker két mérnöke, Andre Lagache és Rene Leonard nyert meg. A 33 autóból egyébként mindössze 3 esett ki!
1950 – Egyedül egy napon át
Egy világháború előtti Bentley-vel nevezett be az 1950-es futamra a brit Edward Ramsden Hall, s bár váltótársa, Tom Clarke egy egész napon át készen állt a bokszban, Hall egyetlen pillanatra sem szállt ki az autóból, még azért sem, hogy szükségleteit elvégezze... Ezzel ő lett az egyetlen ember, aki egyedül teljesítette a 24 órás versenyt – épp abban az évben, amikor a győztes is „szinte” egyedül ment végig a futamon, Louis Rosier ugyanis csak két körre adta át az autót fiának.
Két évvel később a Le Mans-i tragédiáról elhíresült Pierre Levegh viszont példátlan módon egyedül is nevezett be a versenyre, sőt kevesebb mint egy órával a leintés előtt még vezetett is igen elavultnak mondható Talbot-Lagójával. A kimerültségtől azonban hibázott, az utolsó órában félreváltott, túlpörgette a motort, s a példátlan siker kapujában kiesett.
1953 – Győztesek a kocsmából(?)
A Tony Rolt – Duncan Hamilton kettőst egy banális ok miatt kizárták az 1953-as Le Mans edzései során: ugyanazzal a rajtszámmal gördültek pályára, mint amit egy másik autó viselt. Hamilton elmondása szerint, amikor nem sokkal a rajt előtt értesültek róla, hogy mégis indulhatnak, már erősen ittasan üldögéltek egy helyi bárban – ráadásul Hamilton még gyorsan kért egy brandyt, amikor megtudta az örömhírt. Végül 4 kör előnnyel nyertek márkatársaik előtt, ám a történetet később Rolt és Lofty England csapatmenedzser is kitalációnak minősítette – igaz, ki is merne ilyesmit bevallani...?
1966 – Amikor nem a győztes nyert
Az 1966-os volt a „Ford-korszak” első éve: az első amerikai gyártóként győztes márka GT40-esei négy esztendőn át legyőzhetetlennek bizonyultak. Három csapat képviseletében összesen nyolc, hétliteres motorral ellátott GT érkezett Le Mans-ba Daytona és Sebring megnyerése után, minden adott volt tehát a sikerhez. Ez össze is jött, méghozzá hihetetlen fölénnyel: az első három helyen Fordok végeztek, a győztes 21 kört adott a 4. helyezett Porschének.
Két ember mégis keserűen távozott Le Mans-ból: az 1-es rajtszámú autót vezető Ken Miles és Denny Hulme, akik vezették a versenyt, majd a befutó előtt magukra engedték McLaren és Amon 2-es autóját, hogy együtt ünnepeljék a sikert. A Daytona és Sebring megnyerése után mesterhármasra készülő Miles végül McLaren előtt futott be, csakhogy a verseny rendezői mégis utóbbit hozták ki győztesnek, mondván, hogy hátrébbról rajtoltak, mint Milesék, így 8 méterrel (!) többet tettek meg csapattársaiknál. A minden idők egyik legjobb brit sportautó-versenyzőjének tartott Miles végül sosem ízlelhette meg a Le Mans-i siker ízét, hiszen két hónappal később a Ford J-car tesztelése közben életét vesztette.
1967 – Pezsgő spriccel a dobogó tetején
Miután az egyébként óriási riválisának számító AJ Foyt partnereként Dan Gurney behúzta a Ford második sikerét, a dobogó tetején megkapta az ilyenkor szokásos pezsgősüveget. Gurney lenézett a pódiumról, meglátta Carroll Shelby csapatfőnököt, a Henry Ford II-t, a cég vezetőjét, feleségeiket és az újságírókat, akik előzetesen a bukásukat jósolták. Az amerikai megrázta a pezsgőt, szétlocsolta az üveg tartalmát, ezzel máig élő tradíciót teremtett az autósportban.
A győzelem után egyébként Gurney véletlenül elajándékozta az üveget egy fotóriporternek, aki évtizedekkel később visszajuttatta azt a versenyzőnek.
1969 – Ickx sétája a győzelemig
A negyedik Ford-győzelem éve. Az egyébként karrierje során az autósport túlbiztosítása ellen többször tiltakozó Jacky Ickx lassú tempóban sétált oda autójához a rajt során, vállalva, hogy az utolsó helyről kezdi meg a versenyt – így tiltakozva a szerinte roppant veszélyes „Le Mans-i start” ellen, mely során a versenyzők a célegyenes egyik oldaláról futottak át a másikra, ugrottak be autóikba, s indultak el a futamon.
Ickxnek, aki ennek ellenére megnyerte a futamot, hogy önként vállalta a mezőny végéről való indulást, két fő aggálya volt: egyrészt, hogy könnyen megtörténhet, hogy valaki elüti egy versenytársát, másrészt pedig az, hogy a minél gyorsabb indulás érdekében esetlegesen nem kötik be magukat a pilóták. Utóbbi szörnyű módon igazolódott be: John Woolfe az első körben kiesett az autójából, s életét vesztette. A tradicionális Le Mans-i rajtot a következő évtől eltörölték.
1970 – Ki fog célba érni?
Az 1970-es 24 órás verseny több szempontból is különleges volt: mindenekelőtt azért, mert ekkor győzött először a Porsche – pedig Enzo Ferrari eladta fele cégét a Fiatnak, hogy finanszírozza a németek elleni hadjáratát. Másodsorban azért is, mert ez a verseny, a „Titánok csatája” szolgáltatta Steve McQueen klasszikus Le Mans című filmjének. Végül pedig az a különlegesség esett meg a futamon, hogy az 51 indulóból mindössze 7 ért célba, méghozzá 5 Porsche és 2 Ferrari.
1988 – 400 felett
Egy minden bizonnyal örökké élő rekord született 1988. június 11-én: amikor még nem szakították szét sikánok a Mulsanne-egyenest, Roger Dorchy 405 (más források szerint 407) kilométer per órás sebességgel száguldott a legendás helyszínen egy WM-Peugeot volánja mögött – mely nem sokkal később ki is esett a versenyből.
1995 – McLaren-győzelem Le Mans-ban
A Le Mans történetének egyik legnagyobb meglepetése, az első finn és az első japán győzelem. A Kokusai Kaihatsu Racing által benevezett McLaren F1 GTR 1950 óta az egyetlen közútra gyártott autóra épülő versenygép volt, mely nyerni tudott a 24 órás versenyen, BMW-motor dübörgött benne, a főszponzor pedig egy férfi nemi szervek plasztikai sebészetére szakosodott klinika volt. Dalmas, Sekiya és Lehto kihasználták az autó megbízhatóságát, s győzni tudtak a sokak által favoritnak tartott Courage ellen, mellyel Bob Wollek egyetlen Le Mans-i győzelmét szerezhette volna, de a veterán Mario Andretti is a csapat tagja volt.
1999 –Repülő Mercedesek
Bár a Mercedes CLR tempója rendben volt, mégis rossz előjelekkel várhatták az 1999-es Le Mans-t, hiszen a #4-es autó az edzések során kétszer is elemelkedett az aszfalttól, mindkétszer Mark Webberrel a volán mögött. Az egység visszalépett, a másik két Mercedes viszont nem, s csupán vészmegoldásokkal kívánták megelőzni az újabb baleseteket. Ez nem sikerült, amit a legnagyobb, kamerán is rögzített balesetet szenvedő Dumbreck saját szavaival mesél el:
„A verseny előtt rossz előérzetem volt, tudtam, hogy valami történni fog” – mondta a skót versenyző, aki csapattársaival együtt azt az utasítást kapta, hogy szélárnyékban ne menjen túl közel az ellenfelekhez. Dumbreck szombat este 20:48-kor utolérte a verseny második helyén álló Toyotát, de nem érezte túl veszélyesnek a helyzetet: „A kigyorsításon elhúzott tőlem. Azt gondoltam, elég távol vagyok ahhoz, hogy ne kelljen elemelni a lábam a gázról” – idézte fel a baleset előtti pillanatokat Dumbreck, akit az alacsonyan sütő nap fénye kissé elvakított, s így az Indianapolis felé tartva átment egy kerékvetőn: „Tudtam, hogy ez nem jó, ráadásul épp előtte egy Porschével is összeértem, mely talán meg is sebezte az autómat...”
A baj megtörtént, a Mercedes 300 feletti tempóval repült a fák közé... „Amikor földet értem, nem voltam eszméletemnél, az első emlékem az, hogy hordágyon visznek el. Arra is emlékszem, hogy ellenőrzik a véralkoholszintemet. Azt gondoltam, hogy megőrültek... A francia törvények viszont megkövetelik, hogy minden közúton történt baleset esetén elvégezzék ezt a tesztet, a Le Mans-i pálya pedig közutakból áll!” A Mercedes a balesetek után befejezte Le Mans-i programját.
2010 – A Peugeot összeomlása
Miután 2009-ben megtörték az Audi uralmát, a Peugeot abszolút favoritként vágott neki a következő évi versenynek, s négy prototípust is beneveztek, hármat gyári színekben, egyet pedig az Oreca által futtatva, az autók pedig annak rendje és módja szerint el is hozták az első négy rajthelyet. Aztán elindult a csillaghullás... A pole-pozíciós #3-as autó két óra után kiesett a felfüggesztés hibája miatt (a pole-t szerző Bourdais be sem ülhetett), napkelte után pedig a másik három is kiesett ugyanolyan motorhibák miatt. A Peugeot diadalmenete helyett így tripla Audi-siker született a modern idők egyik legdrámaibb 24 órás versenyén...
2014 – Az első elektromos kör
A DeltaWing-projekt után két évvel a Nissan ismét elfoglalta a kísérleti autóknak fenntartott 56. garázst, méghozzá a radikális ZEOD-dal, melyet úgy terveztek meg, hogy minden 12 kör után a 13.-at tisztán elektromos hajtással teljesítse. Az autó nagyon hamar kiesett a sebességváltó problémája miatt, de a szombati bemelegítő edzésen így is teljesítette célját: megtette az első tisztán elektromos hajtású versenykört Le Mans-ban.
A sorozat eddigi részei:
1. Résztvevők és csapatok: 21 egykori F1-es
