A 1999-es rendkívül szorosra sikeredett véghajrá egy Mika Hakkinen győzelemmel zárult le az utolsó futam Suzukában, ahol a „Repülő Finn” már másodízben lett a száguldó cirkusz koronázott császára. Az időközben a silverstone-i súlyos kettős lábtörése után visszatért Michael Schumacher személye és az elmúlt két év tapasztalatai szinte garanciaként szolgáltak arra, hogy az immáron mindketten kétszeres világbajnokokká előlépő sztárok a következő szezonban egy parázs presztízsharc eredményeként dobbantsák meg az autósport rajongók millióinak szívét már az első csatától kezdődően.
Az új évezred Formula-1-es versenysorozata a szokásokhoz híven Ausztráliában, a melbourne-i évadnyitóval vette kezdetét. Az időmérő edzés végeztével az erőviszonyok tekintetében túlságosan nagy változás nem volt érezhető, hiszen a McLaren-Mercedes Hakkinen-Coulthard pilótapárosa kibérelte az első két rajtkockát. A második sorban a két Ferrari sorakozhatott fel, harmadik lett Michael Schumacher, mögötte pedig a maranellóiakhoz ettől az évtől szerződtetett Rubens Barrichello végzett. Remek eredménynek volt még elkönyvelhető a Jordan csapat két fenegyerekének, Heinz-Harald Frentzennek és a csapatnál szintén újoncnak számító Jarno Trullinak az ötödik-hatodik pozíciója.
A március 12-i vasárnapon a piros lámpák kialvásának pillanatában a mezőny gond és baj nélkül vette be a célegyenes utáni első jobb-bal kanyarkombinációt. Az élmezőnyben a többség egymás után vonatozott a rajtsorrendnek megfelelően, csak Frentzen és Barrichello cseréltek egymással helyet. A második körben a márkákat új résztvevőként gazdagító Jaguar Johnny Herbert által kormányzott autója kiállni kényszerült a kuplung meghibásodása miatt. Nem járt jobban az előző évi vb-ezüstérmes Eddie Irvine sem, aki új, Milton Keynes-i csapatánál hajtva már a 6. körben az ötös kanyarból kiérve falnak csapódott. Ekkor berendelték a biztonsági autót.
A 10. kör végén a zöld zászló lengetésével újra kezdetét vehette a késhegyre menő küzdelem, de nemsokára bekövetkezett az első drámai fordulat. Egyszer csak mindenki arra lehetett figyelmes, hogy Coulthard nyakán ott termett Schumacher, majd amikor a skót hirtelen a bokszutca felé vette az irányt, az már nem sok jóval kecsegtetett. A kis híján 45 másodpercre sikeredett szerelés után a második számú McLaren-Mercedes mindössze a Whiteford-kanyar után pár méterrel tudott csak elcammogni, ott pedig füstöt okádva a pályáról kigurult. Az igazi sorscsapás azonban csak a 18. körben ütött be igazán, ugyanis a technika ördöge a világbajnoki címvédő Hakkinent sem kímélte meg, az ő motorja is kilehelte a lelkét.
A wokingiak balcserencséjét követően a stabil harmadik pozícióból előretörő kerpeni ász, Michael Schumacher száguldhatott az élen. Mögötte majdnem egy bokszkiállásnyi távolságra szoros csata dúlt a rajt óta párban haladó Frentzen és Barrichello között. A megmaradt élmezőnyből először Schumacher baktatott ki kerékcserére, majd közvetlenül Trulli elé tért vissza a harmadik helyre. A 33. körben Barrichellón volt a sor, viszont időközben a Ferrari egyről kettőre módosította kiállásai számát, hogy ily módon cserkésszék be Frentzent. Utólag kiderült, erre nem is lett volna szükség, hiszen nem elég, hogy Eddie Jordan csapata elszúrta a német kiállását, a 39. körben hidraulikai meghibásodás okán kiesett a német. Azt már meg se említjük, hogy nem sokkal az incidens előtt, a 35. körben Trulli autója is megadta magát.
A továbbiakban az izgalmak alább hagytak, talán még az szolgálhatott kisebb csemegének, amikor a másfajta boksztaktikán lévő Barrichello a 45. körben a célegyenesben elsuhant csapattársa mellett, hogy pár másodperc erejéig megtapasztalhassa a verseny vezetésének érzését. Az 58. kör végén Michael Schumacher behúzta a meccset, mögötte Rubens Barrichello ért be, ezzel bebiztosítva a Ferrari kettős diadalát. A harmadik helyen óriási meglepetésre a tizenegyedik helyről folyamatosan előre kolbászoló Ralf Schumacher futott be, aki a dobogót nemcsak a Williams csapat, de az időközben újra visszatért BMW motorgyártó számára is szállította. Pontszerző lett még Jacques Villeneuve a BAR-Hondával, Giancarlo Fisichella a Benettonnal, Ricardo Zonta a másik BAR-ral.
A rangadó után a tifosi babonásabb szurkolói máris dörzsölhették a tenyerüket, hiszen az 1996-ban debütált melbourne-i pályán győző versenyző közül év végén ketten szerezték meg az egyéni világbajnoki címet, a győztes csapat közül pedig három utasította a konstruktőröket maga mögé. Úgy látszik, az itteni szerencse a 2000-es évet is beleszámolva még öt évig kitartott a Schumacher által fémjelzett Ferrari-korszakban is.