Az 1984-ben épp ezen a napon született brazil Lucas di Grassi 2002-ben lépett elő a gokartozás világából, s tehetsége alapján hihetetlen, de karrierje első szűk másfél évtizedében semmilyen sorozatban nem ünnepelhetett bajnoki címet, sőt nevezett időszak alatt még 20 alkalommal sem pezsgőzhetett a dobogó tetején. A jég végül a 2016-17-es Formula-E-szezonban tört meg, amikor a brazil kényelmes pontelőnnyel utasította maga mögé Sébastien Buemit - tegyük viszont hozzá, hogy ehhez azért az is kellett, hogy a svájcinak az ütköző versenynaptárak miatt egy komplett duplafordulós hétvégét ki kellett hagynia... Szóval tekintsük át, hol, hogyan és kik ellen nem győzött egészen az előbb említett szezonig a szélvészgyors brazil, aki egy évvel korábban például az autósport történetének egyik legelképesztőbb szezonzáróján maradt alul.
A történet két ezüstéremmel kezdődött: 2002-ben a brazil Formula Renault-ban a később semmilyen jelentős eredményt el nem érő Sergio Jimenez, majd egy évvel később a dél-amerikai F3-ban a hasonlóképpen eltűnő Danilo Dirani győzte le – di Grassi előbb 2, utóbb 1 futamot nyert. Egy évvel később már Európában versenyzett, a brit F3-ban szerzett nyolcadik helyet két győzelemmel – erős mezőny volt, többek közt Will Powert is megelőzte, míg a bajnok Nelsinho Piquet lett.
Ebben az évben egy komoly sikert azért elkönyvelhetett, hiszen Premat és Kubica mögött a harmadik helyen zárta a híres Makaói Nagydíjat, melyet a következő esztendőben meg is nyert a lengyelt és Vettelt megelőzve. A szezont az F3-as Euroszériában versenyezte végig, ahol egy győzelmet gyűjtve lett harmadik a verhetetlen Lewis Hamilton és Adrian Sutil mögött.
Szereted a Michael Schumacher sikereit, a hőskor nagy csatáit vagy a múlt technikai megoldásait feldolgozó cikkeinket? Csatlakozz Facebook-csoportunkhoz, ahol rendszeresen felidézzük az adott napra eső legérdekesebb eseményeket.
Következett négy év a GP2-ben, melyek közül a másodikat egyből ezüstérmesként zárt Timo Glock mögött, a következőt pedig meg is nyerhette volna, ha az első hat futamot nem kényszerül kihagyni – így is harmadik lett, mindössze 13 ponttal elmaradva a bajnok Pantano és eggyel Bruno Senna mögött. 2009-ben ismét teljes idényt futott, melyben Hülkenberg és Petrov mögött lett harmadik, s három összetett dobogóval, valamint öt győzelemmel a háta mögött érkezhetett meg a Formula-1-be.
A Virginnél töltött esztendő törést jelentett a karrierjében, nem tudta megvetni a lábát a királykategóriában, a 2011-es évet pedig teljesen kihagyta ami a versenyzést illeti, hiszen a Pirellinek végzett tesztmunkát. Az Audi dobott neki mentőövet, 2012-ben beugróként mutatkozhatott be a WEC-ben, 2013-ban a gyár harmadik egységének pilótájaként szerzett dobogót Le Mans-ban, s úgy meggyőzte a négykarikásokat, hogy ő lett Allan McNish utódja 2014-től kezdve.
Abban az évben következett egy második hely a 24 óráson Lottererék mögött, de a bajnokágot csak a negyedik helyen zárta az egység, akárcsak egy évvel később. Első WEC-futamgyőzelmére egészen 2016-ig kellett várnia, idén Duval és Jarvis partnereként Spában sikerült a csúcsra érni. Időközben az FIA elektromos sorozatának egyik legjobbja lett, ő nyerte a Formula-E történetének első futamát, de a bajnoki címről mindkét szezonban lemaradt – elsősorban egy-egy önhibáján kívüli kizárásának köszönhetően, bár a második szezon zárója ennél jóval összetettebb történet volt, de ezt már sokszor megénekeltük...
Így vagy úgy, Di Grassi alulmaradt, viszont amikor már mindenki kezdte volna elkönyvelni, hogy a brazil márpedig sohasem nyer bajnoki címet, a 2017-18-as idényben végre rámosolygott a szerencse az elektromos bajnokságban. Ezt a szezont is az Abt Audinál kezdte meg, amikor pedig az első öt futamból négyen dobogóra tudott állni (csak Marokkóban szorult le a pódiumról, igaz, pontot itt is tudott szerezni és ötödik lett), titkon talán elkezdhetett reménykedni, hogy hátha most. Most vagy soha. Persze ekkor még féltávnál sem voltunk, a hatodik futamon, Párizsban pedig ki is esett, így talán még időben kapott egy figyelmeztetést a sorstól, hogy még egy ilyen szezonkezdést is semmissé lehet tenni néhány rossz eredménnyel.
Szerencséjére aztán ezt a nullázást dobogókkal tudta feledtetni a két berlini futamon, és ha már annyiszor bukott nyert helyzetből, ezúttal kapóra jött neki, hogy a bajnoki címvédő Sébastien Bueminek ki kellett hagynia a teljes következő hétvégét New Yorkban, annak mindkét futamával. Az ok prózai volt: a svájci még korábban elkötelezte magát a WEC-be is, ahol szintén ezen a hétvégén rendeztek versenyt, a két programot pedig nem tudta időben összeegyeztetni. Di Grassi köszönte szépen a lehetőséget, és legnagyobb riválisa hiányában gyorsan összehozott egy válasz nélküli negyedik és ötödik helyet, majd a szezonzárón, Montrealban is ő volt a jobb, így közel harminchárom évesen, Buemi két kizárásának és az előbb említett távolmaradásnak (is) köszönhetően csak megszerezte felnőtt pályafutása első (!) bajnoki címét.
Csak összejött neki. És ki tudja, ha a 2017-18-as idényt nem kezdi annyira borzalmasan (nulla pont az első négy versenyen, főleg büntetések és mindenféle abszurdabbnál abszurdabb, peches szituáció miatt), lehet, hogy most már kétszeres bajnokként beszélhetnénk róla, ugyanis azok után, hogy még a négy nullázás után Mexikóban is csak kilencedik lett, nem akármilyen felzárkózást mutatott be: a szezon hátralévő hét futamának mindegyikén elsőként vagy másodikként intették le, ezzel pedig második tudott lenni összetettben.
