Amikor kialakult az 1997-es Spanyol Nagydíj rajtsorrendje, kevesen gondolhatták volna, hogy a futam igazi főszereplője nem az élről induló Jacques Villeneuve, vagy a hetedik rajtpozícióból előretörni kényszerülő Michael Schumacher lesz – hanem a magát hatodik sorba kvalifikáló Olivier Panis. Persze a brazíliai harmadik és a monacói negyedik hely már megmutatta, hogy a francia és a Prost Mugen-Honda jó formában, de az időmérős eredmény kevés sikerrel kecsegtetett.
Az első körben még nem ő volt a hős, hanem a németek kétszeres világbajnoka, aki szenzációs rajtot vett, s a hetedikről a második helyre ugrott előre. A tartalékautóval viszont Villeneuve tempóját nem tudta tartani, inkább a mögötte lévőket tartotta – fel, hiszen olykor három-négy másodperccel lassabb köröket futott a kanadainál.
A Bridgestone abroncsai sokkal jobban bírták a kopást a Goodyeareknél, így Panis, aki csak a 12. helyen volt az első kiállások megkezdésekor, saját cseréjét letudva már a nyolcadik, nem sokkal később pedig a negyedik helyen állt a Prosttal. Az előtte álló Coulthardot egy szép előzéssel, Alesit pedig a bokszban hagyta le, így Villeneuve után eredhetett, akinél körönként egy-másfél másodperccel volt gyorsabb.
Aztán Panis forgalomba került, előbb Ralf Schumacher, majd Eddie Irvine tartotta fel, utóbbi hosszú körökön át, miután a sportbírók nem lengették a kék zászlókat – ezzel jó eséllyel egy győzelmet vettek el tőle, így az vajmi kevéssé vigasztalhatta, hogy a pontzónán messze kívül eső Irvine-t megbüntették. Amikor ugyanis ismét szabad lett a pálya, a francia ismét nagy tempóban kezdett közeledni Villeneuve-re, egy szakaszban másfél-két másodpercet verve jobb abroncsain a kanadaira, de a verseny véget ért, mielőtt elkaphatta volna.
Jacques Villeneuve sikerével visszavette a vezetést a bajnoki pontversenyben, melynek harmadik helyére Olivier Panis lépett előre. A francia a következő versenyen aztán súlyos sérülést szenvedett, s bár később egészen 2004-ig szerepelt az F1-ben, ilyen magasságokba sosem jutott többé, ez volt karrierje utolsó F1-es dobogója. Nem mellesleg Jean Alesi harmadik helyének köszönhetően azon ritka alkalmak egyike volt ez, amikor csak francia anyanyelvű pilóták álltak a pódiumon, amire a nyolcvanas évek első fele óta nem volt példa – ahogy azóta sem...
