Mexikó „két részletben” adott otthont összesen 15 F1-es nagydíjának, először 1963 és 1970, majd 1986 és 1992 között - 2015-ben kezdődik a harmadik felvonás, de nem csak a mexikóiak remélik, hogy tovább tart, mint az előzőek. A világ legmagasabban (2200 méteren!) rendezett F1-es nagydíja számtalan emlékezetes versenyt hozott az évek során, kezdve végletekig kiélezett bajnoki döntőktől, óriási bukásokon át, csapatok és pilóták első győzelméig.
1964 - Dráma felsőfokon
Még csak második éve rendeztek Forma-1-es versenyt Mexikóban, de az akkor még a Magdalena Mixhuca nevet viselő aszfaltcsík egyből beírta magát a történelemkönyvekbe. Graham Hill győzelemmel növelte pontelőnyét Watkins Glenben, Surtees öt ponttal állt mögötte (valójában héttel, de csak a legjobb hat eredmény számított a bajnokságba), Clarknak pedig csak akkor volt esélye a győzelemre, ha megnyeri a versenyt, de még így is figyelnie kellett riválisaira.
Eleinte úgy tűnt, hogy Clark és Hill között dől el a cím sorsa, de ’62 világbajnoka idő előtt kiesett ütközés miatt, így minden a címvédő kezére játszott. Pontegyenlőség miatt több győzelme döntött volna a skót mellett, és mivel Surtees a negyedik helyen haladt, nem sok minden akadályozhatta volna meg a diadalban - kivéve egy köhögni kezdő Climax-motor, mely az utolsó előtti körben mondta fel a szolgálatot a Lotusban! A vezetés Dan Gurney ölébe hullott, a Ferrari pedig intett Bandininek, hogy engedje maga elé Surteest, így az 1964-es feliratú trófeát a brit gyűjtötte be, aki az első (és mindmáig utolsó) versenyző lett, aki két, és négy keréken is fel tudott ülni a világ trónjára.
1965 - Az elsők napja
Úgy tűnik, az amerikaiaknak kedvezett a mexikói pálya, hiszen Gurney után egy másik „jenki”, Richie Ginther nyerte meg a versenyt, de nem csak emiatt örülhettek az USA-ban: Ginther diadalával a Goodyear már második szezonjában megszerezte első F1-es győzelmét, és hogy teljes legyen a kép, a Honda autója is először végzett ez első helyen. A nemzetközi koprodukcióban született siker azt jelentette, hogy a ’65-ös Mexikói Nagydíj lett az egyetlen az év során, ahol nem brit versenyző nyert, brit versenygép volánja mögött.
1968 - Még egy remek szezonzáró az annaleseknek
Graham Hill igen komoly déja vu-vel érkezhetett meg Mexikóba, a mexikóvárosi olimpia miatt egy héttel hátrébb tolt szezonzáróra, hiszen 1964-hez hasonlóan ide is a pontverseny éllovasaként érkezett, ráadásul ugyanannyi, 39 ponttal a tarsolyában. Az érzést fokozhatta, hogy ismét két ellenfele volt: ezúttal Jackie Stewarttal (36 pont) és Denny Hulme-mal (33 pont) kellett megküzdenie.
A brit úriember már a rajtnál átvette a vezetést a beragadó Siffert-Amon párostól, de az első kanyarban már Surtees viharzott az élre. A második bajnokságáért hajtó Hill azt hihette, hogy riválisai problémái miatt tiszta útja lesz a győzelemig (a brit kiállni kényszerült), de Stewart hamar felzárkózott, és átvette a vezetést! Ebben a pillanatban ő állt a bajnokság élén több győzelmének köszönhetően, de néhány körrel később ismét a lotusos állt az élen, míg a címvédő Hulme a 11. körben, felfüggesztéshiba miatt kiállt a versenyből. A pole-t megszerző Siffert is vezetett egy ideig, de műszaki hiba miatt visszaesett - ahogyan Stewart is, aki végül csak a 7. helyen végzett. Hill így ellenfél nélkül maradva, domináns győzelmet aratott, megszerezve karrierje második, egyben utolsó bajnoki címét.
1970 - Kétszázezres tömeget nem lehet feltartóztatni… aztán jött egy kóbór kutya
Monzai tragikus balesete után Rindt poszthumusz világbajnokká vált Watkins Glenben, így kvázi tét nélkül rendezték meg a szezonzárót Mexikóban. A hazaiak legsikeresebb F1-es pilótájáért rajongó 200 ezer embert azonban hidegen hagyta, hogy mi történik a pályán, és majdnem átszakították a kerítést - annak ellenére, hogy Jackie Stewart és Pedro Rodriguez (igen, ő volt a „felbujtó”) is csendre intette őket a rajt előtt. Miután a skót pilóta elütött egy kóbor kutyát a pályán, a Ferrarik domináns kettős győzelmet arattak Ickx-Regazzoni sorrendben.
1986 - Berger és a Benetton először
16 év szünet után rendeztek ismét versenyt Mexikóvárosban, és Nigel Mansell a körülmények szerencsés alakulása esetén akár már itt bajnok lehetett volna - de beragadt a rajtnál, így a két brazil, Piquet és Senna hajtott tovább az élen. A brit pilóta defektje miatt körhátrányban az ötödik helyen végzett, és úgy tűnt, hogy a Lotus és a Williams pilótái között dől el a diadal sorsa. Senki sem számolt azonban Gehard Bergerrel és a Benettonnal, aki alatt a Pirelli abroncsok sokkal tartósabbnak bizonyultak a Goodyear termékeinél. Ennek köszönhetően az osztrák egyszer sem állt ki kerékcserére, és remekbe szabott győzelmet szerzett, először F1-es karrierjében - úgy, ahogyan a „ruhagyáriak” is először iratkoztak fel a győztesek listájára.
1988 - A Mexikói Nagydíjak legnagyobb balesete
Philippe Alliot-t a BBC akkori szakkommentátora, a csípős nyelvű James Hunt „az egyik valaha volt legrosszabb pilótának” bélyegezte - tény, hogy a francia nem szerzett átütő eredményeket F1-es karrierje során, de azért nem ért el Al Pease-i magasságokat (mélységeket?) sem. Mindenesetre Alliot-ról sem egy remek eredmény maradt meg az emberek emlékezetében, hanem egy óriási bukás, melyet a ’88-as mexikói futam utolsó időmérőjén szenvedett el. A Larousse pilótája a sodrós Peraltadából kigyorsítva fordult keresztbe, brutális erővel vágódott neki a bokszfalnak, majd tengelye körül háromszor átfordulva pihent meg a célegyenes másik oldalán. Mindenki meglepetésére Alliot nem csak sértetlenül szállt ki az LC88-asból, de csapata harcra kész állapotba hozta gépét a másnapi versenyre - csak azért, hogy a rajt után egyből kiálljon felfüggesztéshiba miatt.
1989 - Senna lekörözi Prostot
Maga a tény nem bír nagy hírértékkel, az viszont annál inkább, hogy a két McLaren a mezőny domináns autója volt ekkor, a francia nem hibázott, és az MP4-5 megbízhatóságával sem volt probléma. Ehelyett a McLaren vétett hibát, hiszen a Senna autóján lévő „B”-keverékű abroncsok helyett a gyengébb, „C”-garnitúrát rakták fel, ráadásul a francia is azt érezte, hogy motorhátrányban van a brazilhoz képest. Ron Dennis cáfolta a kétszeres bajnok kijelentését, a bokszban történt fiaskó miatt viszont Prost körhátrányba került, és végül csak ötödikként ért célba, amíg Senna senkitől sem zavartatva nyerte meg a versenyt.
1990 - Az előzés, ami kanyarnevet ért
A sportág rajongóinak legújabb generációja már készpénznek veszi, hogy a mexikói pálya utolsó kanyarja Nigel Mansellről kapta a nevét, annak viszont csak kevesen voltak élőben is tanúi, hogy a brit mivel érdemelte ki ezt az elismerést. Ayrton Senna továbbra is megingathatatlan volt, így valós küzdelem csak a második helyért zajlott - egy darabig, mivel a mezőny közepéről induló Prost a futam végén átvette a vezetést, Senna pedig körökkel később, defekt miatt kiállni kényszerült 100. futamáról. Az emberek mégsem a legendás párosról beszéltek, hanem Mansellről, aki körökkel azután, hogy Berger szépen arrébb tette az első kanyarban, zseniális húzással körbeautózta az osztrákot a Peraltadában a második helyért.
1991 - Sennán is kifogott az utolsó kanyar
Éppen veszélyessége miatt módosították a Peraltadát a pálya 2015-ös visszatérése előtt, amit mit sem bizonyít jobban, hogy a legnagyobbakon is kifogott a világbajnokság akkori egyik leggyorsabb hajlata. Ayrton Senna a pénteki edzésen úgy csúszott ki, hogy a gumifallal találkozva fejre állt, de a brazil pilóta hamar ki tudta magát bányászni az összetört McLaren alól.
1992 - Senna ismétel, Schumacher először dobogón
Az ismétlés természetesen a pályán kívül tett kirándulásokra vonatkozik, hiszen a brazil ismét pénteken csúszott ki, ezúttal az egyik bukkanón irányt tévesztve az S-kanyarokban. Senna ugyan megsértette a lábát, de elindulhatott az időmérőn, ahol hatodik lett (a versenyből 11 kör után kiesett). A futamon a két Williams Mansell vezetésével megállíthatatlan volt, de az igazi sztárnak Michael Schumacher bizonyult, aki harmadik helyével első dobogóját szerezte, 8. F1-es futamán.
