David Purley, a brit autósport nagy elveszett generációjának legidősebb tagja napra pontosan hetven évvel ezelőtt 1945. január 26-án született, de katonaévei miatt – melyek során ejtőernyősként a Közel-Keleten is állomásozott – csak viszonylag későn, huszonhárom évesen kezdett versenyezni. Először sportautókkal próbálkozott, majd 1970-ben már a brit F3-as bajnokságra nevezett be egy Brabhammel.
Az első szezon nem hozott túl nagy sikereket, de egy győzelem így is összejött neki: a belga Chimay pályáján őt intették le elsőként, igaz, a legtöbb nagymenő nem utazott el erre a versenyre. A következő évben Purley már egy Ensign volánja mögött csapott össze a kor legnagyobb ifjú tehetségeivel, így Alan Jonesszal, Jody Scheckterrel és azzal a Roger Williamsonnal, akivel később tragikus módon összefonódott történetük.
Purley 1971-ben három futamot is nyert, köztük ismét győzött Chimayban, majd ezt a sikerét 1972-ben, az utolsó itteni Grand Prix des Frontieres-n is meg tudta ismételni, így végleg ő lett az utcai pálya koronázatlan királya. Utóbbi győzelem értékét növeli, hogy ekkor már a teljes mezőny ott volt Chimayban, így többek közt a szupertehetségnek kikiáltott Tony Brise és a későbbi világbajnok James Hunt is.
Az F3-ban 1972 a belgiumi győzelmet leszámítva nem sikerült valami fényesen, mégis fontos volt számára ez az esztendő, hiszen F2-es és F1-es autóba is beülhetett már – igaz, utóbbiba csak bajnokságon kívüli versenyen, s ott is kevés sikerrel, előbbivel viszont dobogót is szerzett a pau-i Európa-bajnoki futamon. A következő esztendőben Purley a brit Formula Atlantic-sorozat ezüstérmével vétette észre magát, s mire a szezon véget ért, már túlesett F1-es bemutatkozásán is.
Erre egy privát March 731 volánja mögött kerülhetett sor, melyet a Purley-család vállalkozása, a ma is létező hűtőgépgyártó cég, a LEC Refrigeration nevezett be. Az ekkor 28 éves Purley összesen öt versenyhétvégén vett részt, legjobb eredménye egy kilencedik hely volt Monzában. Bár a rendszerint a mezőny végén küzdő brit újoncot igazán észre sem lehetett venni, mégis a figyelem középpontjába került a Holland Nagydíjon – oly módon, ahogy soha nem akarta volna...
A pályafutása második versenyén rajthoz álló, hatalmas tehetségnek tartott Roger Williamson a zandvoorti futam nyolcadik körében egy defekt miatt ugyanott bukott, ahol három évvel korábban a szintén brit Piers Courage halálos balesetet szenvedett. A meglehetősen gyengén rögzített korlát visszadobta az autót a pályára, s a March mintegy háromszáz méteren át csúszott fejjel lefelé, mire megállt a pálya szélén. A pilóta karcolásokkal megúszta az esetet, az autó viszont lángra kapott, mivel megsérült az üzemanyagtartály, Williamson pedig nem tudta kiszabadítani magát fejtetőre állt versenygépéből.
A mögötte érkező Purley ezt látva azonnal megállt és átrohant a pályán, hogy segítsen honfitársán. A képzetlen és hiányosan felszerelt pályamunkások tétlenül álltak, egyedül ő küzdött a lángokkal, ő próbálta kiszabadítani a csapdába esett fiatal tehetséget, aki utolsó szavaival Purleynek könyörgött: „Az istenért, David szabadíts ki innen!”
Purley küzdött, de a segítség nem érkezett meg: a versenyt nem szakították félbe, így a tűzoltóautó nem indulhatott el a forgalommal szemben, pedig csak néhány száz méterre állt a balesettől. Ha megteszi (ha megteheti), Roger Williamson talán még ma is élne... Amikor a lángok túl erősek lett, Purley kitépte az egyik sportbíró kezéből a tűzoltókészüléket, és megpróbálta eloltani az autót. Sem a sportbírók, sem a helyszínen lévő rendőrök sem tettek semmit azon kívül, hogy visszatartották a Purley segítségére siető nézőket.
A Williamson életéért küzdő Purley egyedül a versenytársakra számíthatott volna, ám ők nem tudhatták, milyen dráma zajlik a pálya mellett, hiszen a legtöbben azt hitték, hogy Purley maga szenvedett balesetet, és saját autóját próbálja megmenteni, a sportbírók pedig azért nem segítenek, mert senki sincs életveszélyben. Végül, amikor már minden hiábavaló volt, Purleyt is elrángatták a roncs mellől. Roger Williamson hiába élte túl a sérülések nélkül a hatalmas balesetet, s kerülték el a lángok is, az autó alatt a füst kiszorította az oxigént, s a fiatal tehetség megfulladt.
A lángokkal egyedül szembeszálló David Purley erőfeszítéseit a világon mindenhol elismerték, s hősi küzdelméért a bátorságért adható legmagasabb állami kitüntetést kapta. Az egykori katona tettéről rezignáltan nyilatkozott: „Amit tettem, nem hősiesség volt. Pusztán úgy cselekedtem, ahogy az természetes egy kiképzett katona számára, ha azt látja, hogy egy bajtársa veszélybe kerül.”
Purley egy 1974-es sikertelen kvalifikációtól eltekintve csak 1977-ben tért vissza a Formula-1-be a Shellsport Formula-5000 sorozat bajnoki címével a zsebében. Ismét a LEC Refrigeration színeiben nevezett be a szezon összesen öt versenyére, ekkor már saját autóval, a LEC CRP1 kódjelű versenygéppel. A csúcspont Belgiumban jött el, ahol Purley két körön át még a harmadik helyen is állt, de végül így sem volt esélye a pontszerzésre.
David Purley és a LEC csapat utolsó F1-es eseménye a Brit Nagydíj előkvalifikációja volt. A Beckettsnél autója meghibásodott, s borzalmas erővel csapódott a falba. A baleset minden számítás szerint túlélhetetlen volt: a versenyző testét a becslések szerint 179,8 g erő érte. Purley azonban rácáfolt erre, s bár 29 csontja eltört, és legalább hatszor megállt a szíve, mégis életben maradt – évtizedekig ezt tartották számon a legnagyobb erejű becsapódásként, amit egy ember túlélt.
Purley ezt követően az F1-be már nem tért vissza, de felépülése után egy rövid ideig még versenyzett a brit nemzeti F1-es sorozatban, az Aurorában. 1979-ben azonban végleg felhagyott az autósporttal, hogy másik szenvedélyének, a műrepülésnek hódoljon. Végül ez okozta a vesztét: 1985-ben szülővárosa közelében a tengerbe csapódott kisgépével. David Purley, a Formula-1 történetének legnagyobb hőse negyven évet élt.
