Imádod a MotoGP-t, nem szeretnél lemaradni egyetlen motoros hírünkről és extra információinkról sem? Akkor csatlakozz a Formula MotoGP csoportunkhoz IDE KATTINTVA!
Még mielőtt belemennénk, mi is a helyzet három fordulóval (remélhetőleg a koronavírus-járvány is úgy akarja, hogy tényleg annyival) a vége előtt a MotoGP-ben, foglalkozzunk a címben feltett kérdéssel. Természetesen az aktualitása az, hogy Joan Mir úgy vezeti az összetett tabellát, hogy még egyetlen futamot sem nyert idén. Úgy is lehet fogalmazni, hogy még egyszer sem győzött le mindenkit a 2020-as szezonban. Ennek az állításnak a logikai negációja, hogy legalább egyszer mindenkit legyőzött – csakhogy ez nem a világbajnoki cím, hanem a futamgyőzelem definíciója.
Márpedig a vb-címnek semmilyen szinten nem szükséges feltétele, hogy versenyt nyerjen az illető: a MotoGP szabálykönyve is kimondja, hogy a versenyzők világbajnokságában a nagydíjakon (méghozzá az összesen) megszerzett pontok számítanak – az a világbajnok, akinek a neve mellett az idény végén a legtöbb pont szerepel. Kész, pont. Minden sportágra igaz, hogy a mindenkori szabályok adta keretek között kell a legjobbnak bizonyulni, a technikai sportokban pedig ez rendszerint egy pontrendszeren alapszik. Ha például éremrendszer lenne érvényben, ahogy azt annak idején Bernie Ecclestone az F1-ben belebegtette, más lenne a szituáció, de gyaníthatóan ez esetben nemcsak Mir, hanem mindenki más hozzáállása is teljesen más lenne a versenyekhez és a bajnoksághoz. Közvetlenül a helyezéseknek (nem pedig az értük járó pontoknak) így csupán akkor van bármiféle jelentősége, ha a pontok tekintetében egyenlőség alakul ki több résztvevő között. Igen, Mirnek nagyon hiányozhat majd egy vagy több győzelem, ha a végelszámolásnál valakivel azonos pontszámmal zár.
Persze ez még csak logikai meg jogi eszmefuttatás volt, de vajon teljes értékűnek is tekinthető-e egy vb-cím, ha olyan versenyző kaparintja meg, akit egyszer sem intettek le elsőként? Nyilván ezen a ponton már bejön a képbe egy csomó szubjektív tényező is, de az tény, hogy nem csak és kizárólag a gyorsaság tesz valakit jó versenyzővé és érdemessé a világbajnokság megnyerésére. Egy adott futamon belül is, de egy teljes szezon távlatában végképp érvényesülnek más képességek is: az alkalmazkodókészség, a kiegyensúlyozottság, a helyzetek tökéletes felmérése és a lehetőségek maximális kihasználása. Ezek egyike sem feltétlenül kapcsolódik közvetlenül a nyers tempóhoz, de ugyanolyan versenyzői erénynek tekintendők.
Egyébként sem lenne teljesen példa nélküli a gyorsaságimotoros-világbajnokságon, hogy valaki első hely nélkül lesz világbajnok, az elmúlt bő hét évtizedben kétszer is volt rá példa. 1989-ben Manuel Herreros is így nyerte meg az utolsó 80 köbcentis vb-címet, míg 1999-ben Emilio Alzamora ért fel ugyanígy a csúcsra a 125-ösök között. Utóbbi szezon tökéletesen példázza, miért nem elég „néhány” versenyen a legjobbnak lenni: az évad első felében Masao Azuma, a másodikban Marco Melandri aratott öt-öt győzelmet, a másik „félidőben” viszont kis túlzással csak csetlettek-botlottak, miközben Alzamora egy kiesést és egy 15. helyet leszámítva rendre az első hat között zárt, ebből tízszer a dobogón. Nehéz lenne azt mondani, hogy nem ő volt összességében a legjobb versenyző a kicsik között 1999-ben.
És itt rá is fordulhatunk Mirre, ugyanis nem igazán látok rá okot, hogy ne lehessen kijelenteni ezt vele kapcsolatban is (legalábbis egyelőre). A Marc Marquez távollétében teljesen megbolondult évben különösen fontos a konstans teljesítmény, márpedig ebben a Suzuki spanyolja köröket ver mindenkire: a versenyek több mint felén (a tizenegyből haton) dobogóra állt, s a két nullázását leszámítva csak a Le Mans-i esőben nem férkőzött a legjobbak közelébe – de abban is szerepet játszott, hogy az elején bukó Valentino Rossi kikerülése miatt gyakorlatilag a mezőny legvégére esett vissza. És azért azt se feledjük el, hogy a Stájer Nagydíjat jó eséllyel megnyerhette volna, ha nincs a megszakítás, amely után már nem maradt friss abroncsa.
De nem csak a kiegyensúlyozottsága miatt tekinthető Mir a fő esélyesnek a hajrában (sőt, személy szerint már a spielbergi dupla óta őt érzem befutónak). A spanyol már a Moto3-as vb-címe alkalmával is megmutatta, mennyire képes tanulni és fejlődni, és ez a tavalyi újoncévéhez viszonyítva is szembetűnő. Emellett a Suzuki talán a legteljesebb motor idén a MotoGP-ben: a versenytempójuk már a téli tesztek óta lenyűgöző, s ennek köszönhető, hogy bármennyire is hátulról rajtol Mir, rendre odaér az élbolyba. A rossz kvalifikáció és a futamokon – főleg azok utolsó szakaszában – mutatott jó tempó persze összefügg: a GSX-RR látványosan kíméletesen bánik a gumikkal, ám éppen emiatt egy körre nehezebben is tudják működésre bírni őket. Amit elveszítenek a vámon, azt visszanyerik a réven, és mivel vasárnap osztják a pontokat, mindenképpen ez a szerencsésebb felállás.
Ki akadályozhatja meg abban Mirt, hogy mindezeket kamatoztatva 2020 világbajnoka legyen? A választ alighanem a Yamaha háza táján kell keresnünk, hiszen ha a Suzukira azt mondtuk, hogy a legsokoldalúbb motor, akkor talán kijelenthető, hogy a YZR-M1 a legjobb. Már ami szigorúan a nyers tempót jelenti: ezt jól példázza hat győzelmükkel és nyolc pole-pozíciójukkal mindkét tekintetben kiemelkednek a mezőnyből. Csakhogy mind a gép, mind a versenyzők igencsak szeszélyesek idén.
Maverick Vinales esetében ez már nem meglepő: gyakorlatilag a Yamahához való 2017-es átigazolását követő első versenyeket leszámítva folyamatosan szélsőségesen hullámzik a teljesítménye. Vannak futamok, amelyeken megállíthatatlan, máskor viszont eltűnik, mint szürke szamár a ködben. Éppen ezért érzem azt, hogy amíg ezt nem tudják orvosolni – márpedig egyelőre idén nem tudják –, addig nem fog világbajnokságot nyerni (pedig Isten látja lelkem, az elmúlt négy évben kétszer is őt tippeltem a szezon előtt világbajnoknak, köztük idén is, de most már látom, hogy pillanatnyilag nem szolgál rá erre a bizalomra).
A probléma az a hangvillások szempontjából, hogy ez a hullámzás most már nemcsak Vinalesre, hanem talán legfőbb reménységükre, Fabio Quartararóra is igaz. Hiába van három győzelme is 2020-ban, a maradék nyolc futamon még csak pódiumra sem állhatott. Pedig a jerezi duplája után még toronymagas esélyesnek tűnt, azóta viszont sorban ezeket az eredményeket szállította: 7., 8., 13., kiesés, 6., 1., 9., 10., 4., 7. – ezzel az elérhető 225 pontból mindössze 73-at markolt fel, azaz a harmadát sem. Az én szememben az ilyen teljesítmény sokkal kevésbé érdemes vb-címre, mint a győzelem nélkül álló Miré. De mindezzel együtt is még a Petronas SRT franciáját érzem a legesélyesebbnek arra, hogy elkapja a suzukist. Egyfelől ponthátrány terén is ő van hozzá a legközelebb, Valenciában tavaly és a teszten is jól ment, s ha végre újra felkapja a fonalat, akkor piszok gyors. De nincs mese, tényleg el kell kapnia azt a bizonyos fonalat, hogy fordítani tudjon a spanyol éllovassal szemben.
Ott van még Franco Morbidelli, aki a Terueli Nagydíjon aratott sikerével feljött a negyedik helyre, hátránya pedig 25 pont, azaz éppen egy futamgyőzelemnyi. Nem sok, de nem is kevés, és bár az olasz is nagyot lépett előre 2019-hez képest, amikor Quartararo újoncként is elhomályosította a Petronas Yamahánál, rá is igaz, ami két márkatársára: túlságosan ingadozó a teljesítménye. Persze ha azt tudná hozni a valenciai dupla és a portimaói finálé során, amit múlt vasárnap, akkor bőven van még esélye, de neki már nem (csak) a saját kezében van a sorsa.
Ugyanez az utóbbi megállapítás igaz egyébként Alex Rinsre is, aki az idény első felében eldobott lehetőségek (Ausztriában és Franciaországban is győzelmi esély mellett bukott), a szezon eleji sérülése és a Mirhez képest haloványabb produkció után szépen összekapta magát a Motorland Aragón versenypályán. Neki ugyanakkor duplán nehéz a helyzete, hiszen nem elég, hogy a 32 egységnyi lemaradás azért már nem tekinthető kevésnek, másrészt épp a csapattársa vezeti a vb-tabellát. Ha a yamahás trió konstansan magára talál a hátralévő három futamon, bizony el fog érkezni a pont, amikor a Suzukinak is meg kell hoznia azt a fájó döntést, hogy beáll Mir mögé.
Nyilván szurkolóként nem szeretjük a csapatutasításokat, de a motorversenyzés csapatsport – és személy szerint azt még kevésbé szeretem látni, ha egy istálló ilyen helyzetben esetleges töketlenkedéssel lerontja a saját esélyeit, mert nem meri meglépni a kötelezőt. Tegyük hozzá: a „kékek” egyelőre nem utasították Rinst Mir mögé, mindkét aragóniai versenyen Rins futott be előrébb, és elképzelhető, hogy nem is lesz szükség ilyesmire – vagy amíg az idősebb spanyolnak is van reális és/vagy matematikai sansza, addig nem is akarják ezt meglépni –, de akkor sem érheti szó a ház elejét, ha a novemberi futamokon lesz példa ilyenre.
Mondhatnánk, hogy a Ducati pont azért fogja elveszíteni a világbajnokságot Andrea Doviziosóval, mert ezt nem lépték meg időben – többek között az Aragóniai GP időmérőjén is láthattuk Danilo Petrucci révén, mennyire nincs csapatsorrend –, de ez nem lenne igaz. Ugyanis ahogy az előző három évad ezüstérmese is elmondta: a bolognaiaknak egész egyszerűen nincs meg a tempója ahhoz, hogy harcolni tudjanak a címért. Gyakorlatilag a kvázi a Desmosedici erősségeihez rajzolt Red Bull Ringet és a Le Mans-i esőt leszámítva sehol nem volt ütőképes a Ducati: 3., 6., 11., 1., 5., 7., 8., kiesés, 4., 7., 13. – voltaképpen az a döbbenetes, hogy Dovizioso ilyen eredménysorral is még mindig az összetett ötödik helyén tanyázik, csupán 28 pontra Mirtől, Rinst is megelőzve. Ám hiába a viszonylagos közelség, Doviziosónak igaza van: ahogy a gyorsaság nem ér semmit önmagában konstans teljesítmény nélkül, ez fordítva is igaz. Az olasznak esőre, de még inkább csodára lenne szüksége ahhoz, hogy megnyerje a világbajnokságot – esetleg arra, hogy váratlanul a hátralévő futamokat átrakják Spielbergbe, ám mivel ez utóbbi nem fog megtörténni, előbbi kettőben bízhatnak a Ducatinál. Valencia a maga kanyargós-technikás nyomvonalával eleve nem is kedvez nekik, és bár Portimao még ismeretlen faktor, az ottani tesztek alapján a szezonzárón is szenvedésre számítanak az olaszok.
Azok után, hogy 2017 óta egyértelműen Dovizioso és a Ducati tűnt Marquez legkomolyabb kihívójának, váratlan fordulat lehet az idei küszködésük. A rutinos olasz és márkatársai is rendre azt emelik ki, hogy egyszerűen nem tudják hozzáállítani a Desmosedicit a Michelin új szerkezetű hátsó abroncsaihoz. Dovizioso szerint az új gumik kifejezetten a sornégyes motorok simább stílusához sokkal jobban passzol, s ha esetleg valaki kételkedne a szavaiban, az vessen egy pillantást a vb-táblázatra: a sornégyes motorokon ülő hat versenyzőből öt ott van az első hatban. Az egyetlen kivétel Rossi, aki viszont idén vagy nem gyors, vagy elesik, vagy koronavírusos – egyszóval bármennyire is fáj leírni, nem tekinthető viszonyítási pontnak ilyen tekintetben.
Viszont ha a Ducati idei lejtmenete váratlan, akkor ugyanezt lehet elmondani a Honda utóbbi hetekben látott feltámadásáról, csak épp ellenkező előjellel. Alex Marquez két második helye és Takaaki Nakagami pole-pozíciója jelezte, hogy az idősebb Marquez nélkül sem (teljesen) reménytelen a helyzetük. Ugyanakkor korai lenne még rögtön arról beszélni, hogy minden probléma megoldódott: igazából egy esős futamról és egyetlen pályán rendezett két hétvégéről van szó, nem kizárt, hogy Valenciában ismét visszasüllyednek a középmezőnybe.
Abban sem igazán hiszek, hogy a Honda szándékosan csak most adta volna oda a tutit a versenyzőinek, mert ha ez igaz lenne, akkor az azt jelentené, hogy ordas nagy barmok dolgoznak a HRC-nél. Legkésőbb augusztus második felében egyértelművé vált, amikor bejelentették, hogy még két-három hónapig biztosan nem térhet vissza Marquez, hogy a nyolcszoros világbajnok idén nem fog címet védeni – akkor miért nem lépték meg ezt már hamarabb? Azt el tudom képzelni, hogy az eddiginél nagyobb erőket mozgósítottak Nakagami és az ifjabb Marquez szereplése érdekében, ahogy azt is, hogy tényleg mostanra sikerült kiismerniük a versenyzőknek az RC213V-t – legyen az 2020-as vagy a japán esetében 2019-es – és a beállításokat, de sokkal inkább arról lehet szó, hogy Aragón egyszerűen kedvezett nekik. És persze az is lehet, hogy szimplán bedurciztak a Francia GP szombatján megjelent októberi AFM-ben róluk írt cikken (spoiler: ha ez így működik, akkor a november 8-i Európai Nagydíjat a koronavírus-fertőzésből visszatérő Rossi fogja nyerni).
Valenciában okosabbak leszünk talán ezen a téren is, mindenesetre ha volt is bármi remény arra, hogy valami meseszerű fordulattal mégis hondás világbajnokunk lesz idén is a MotoGP-ben, az a Terueli Nagydíj harmadik kanyarjában szertefoszlott Nakagami esésével. Ahogy Doviziosónál, az ő esetében is az a csoda, hogy úgy tudott lőtávolon belül maradni vasárnapig, hogy minden alkalommal a negyedik és a tizedik hely között ért célba. Ám míg futamgyőzelem nélkül lehet vb-címet nyerni, dobogós helyezés nélkül biztosan nem, s a jelenlegi 45 pontos hátrány okán ez véglegesen ki is jelenthető. Sosem tudjuk meg, mi lett volna, ha az LCR-es nem bukik, de ha a Honda tényleg stabilan az élbolyban találja magát, az még Marquez távollétében is megfűszerezheti a novemberi triplát – pedig az már amúgy is eléggé pikánsnak ígérkezik!
