Vészesen közeleg a Le Mans-i 24 órás, mi pedig segítünk a ráhangolódásban! Az alábbi cikkben legendás verseny történetének legnagyobb alakjait idézzük fel.
A futamról a Formula.hu-n a szokásoknak megfelelően idén is FOLYAMATOS ÉLŐ SZÖVEGES KÖZVETÍTÉST olvashattok majd, benne képekkel, videókkal, érdekességekkel, s mindennel, amire érdemes odafigyelni.
Tom Kristensen (dán, 1967-, 9 győzelem)
A valaha volt egyik legnagyobb autóversenyző, aki sosem jutott el a Formula-1-ig. Davy Jones floridai sérülése miatt került be 1997-ben a Joest autójába, s egyből győzelemmel mutatkozott be a Le Mans-on. Két év BMW-s kitérő után 2000-től visszavonulásáig az Audi tagja (2003-ban „kölcsönadták” a Bentley-nek), s egészen 2005-ig legyőzhetetlen volt. Összesen kilencszer nyerte meg a legendás versenyt, s emellett kétszer bukott el biztos győzelmet önhibáján kívül. A 2000-es évek endurance-versenyzésének legnagyobbja a Le Mans mellett hatszor nyert Sebringben, s más szakágakban is letette a névjegyét.
Jacky Ickx (belga, 1945-, 6 győzelem)
Akit Kristensen megfosztott a rekordtól: az éjszakai vezetés egyik specialistája a Formula-1-ben is szép sikereket ért el, sőt a Dakaron is győzni tudott, de az igazi felségterülete a sportautózás volt. Első Le Mans-i győzelmét még a Ford „nagy korszakában” aratta, majd a Mirage színeiben egy, Porschével pedig három győzelmet szerzett: 1975 és 1982 között nyolcból ötször ünnepelhetett a 24 órás végén, majd végül a vele ütköző Stefan Bellof spái tragédiája után vonult vissza a pályaversenyzéstől.
Olivier Gendebien (belga, 1924–1998, 4 győzelem)
Minden idők egyik legnagyobb sportautó-versenyzőjének nevezték halálát követően a Ferrari gyári pilótáját, aki az F1-ben is indulhatott ugyan a Scuderiával, de itt legnagyobb sikereit, két dobogóját egy privát Cooperrel érte el. A 24 óráson viszont sokkal gyümölcsözőbb volt az együttműködés, hiszen miután egy Porschéval bemutatkozott a tragikus emlékű 1955-ös futamon, a következő hét versenyen négy győzelmet és egy harmadik helyet gyűjtött – kétszer pedig műszaki hiba miatt esett ki, ráadásul 1959-ben a hajrában, az élről. Valószínűleg még több siker is lett volna benne, de felesége nyomására a négyszeres Le Mans-i és háromszoros sebringi győztes 38 éves korában visszavonult. Amikor a siker kulcsáról kérdezték, így felelt: „Az a lényeg, hogy egy kicsit gyorsabban vedd be a kanyarokat, mint ahogy szeretnéd.”
Allan McNish (skót, 1969-, 3 győzelem)
Bár „csak” háromszor ünnepelhetett győzelmet, Allan McNish-nek helye van a Le Mans történetének legnagyobbjai közt. Talán több siker is juthatott volna neki, ha az Audi aranykorából nem hagy ki három évet F1-es álma beteljesítéséért, vagy ha 2007-ben nem úszik el a hajrában egy biztosnak tűnő siker egy baleset miatt. 1998-ban a Porschével, kétszer pedig Kristensen partnereként az Audival ért a csúcsra, háromszor lett bajnok az ALMS-ben, egyszer a WEC-ben, Sebringben pedig négyszer győzött. Bár együtt csak egy győzelmet arattak, a Kristensen-Capello-McNish hármas a 24 órás történetének egyik legnagyobbja volt.
Andre Lotterer (német, 1981-, 3 győzelem)
A Kristensen utáni generáció legnagyobbja, a világ legjobb endurance-versenyzőinek egyike. Eredetileg Formula-1-es pilóta akart lenni, majd miután a Jaguarnál hoppon maradt, egy hosszú japán kitérőt követően érkezett meg a hosszútávú versenyzésbe Colin Kolles jóvoltából. Egy évvel később már az Audinál szerepelt, 2010 és 2015 között csak egyszer maradt le a dobogóról partnereivel, Treluyerrel és Fässlerrel, s összesen háromszor nyertek - a trió vezéralakja vitathatatlanul a Formula Nipponban és a Super GT-ben is bajnoki címet szerző német ász volt. A WEC első szezonjában bajnokok lettek, majd zsinórban háromszor zártak ezüstérmesként. Az Audi kiszállása után 2017-ben egy évig a Porsche versenyzője volt, majd a Rebelliont erősítette. Jelenleg a Formula–E-ben versenyez, 2009 óta először nem lesz ott Le Mans-ban.
Yannick Dalmas (francia, 1961-, 4 győzelem)
Az egyetlen versenyző, aki négy különböző gyártó színeiben is meg tudta nyerni a legendás versenyt. Dalmas egy balul sikerült F1-es kaland után nyergelt át sportautókra, ami élete legjobb döntésének bizonyult. Rögtön második nekifutásra, 1992-ben győzni tudott egy Peugeot 905-össel Derek Warwick és Mark Blundell partnereként, majd egy ezüst után Hurley Haywooddal és Mauro Baldival győzelemre vezették a Dauer (valójában Porsche) 962-t. A következő évben, 1995-ben Sekiya és Lehto oldalán ünnepelhette a McLaren egyetlen Le Mans-i győzelmét, 1999-ben pedig a BMW egyetlen egynapos sikerénél „bábáskodott” Winkelhock és Martini csapattársaként. 12 indulásából hétszer ért célba, utolsó versenyét kivéve mindig dobogós helyen.
Jean Rondeau (francia, 1946-1985, 1 győzelem)
A Le Mans-i születésű franciát az emeli ki a 24 órás verseny győztesei közül, hogy a mai napig ő az egyetlen, s könnyen lehet, hogy az utolsó olyan versenyző, aki saját tervezésű, s az ő nevét viselő autóval nyerte meg a legendás versenyt, miután óriási csatában legyőzték Ickx és Joest Porschéját. A következő évben szintén kettős dobogót szereztek, 1982-ben pedig csak egy vitatható sportbírói döntés miatt veszítették el a WEC gyártói címét. Jean Rondeau 1985-ben halt meg, amikor autója különös körülmények között vonattal ütközött egy átjáróban.
Derek Bell (brit, 1941-, 5 győzelem)
Kilenc Formula-1-es futam is elég volt ahhoz, hogy megforduljon öt csapatnál, de természetesen nem ezért, hanem nagyszerű Le Mans-i sikerei miatt emlékezünk elsősorban Derek Bellre. Háromszor győzött Jacky Ickx partnereként, majd 1986-ban és a rá következő évben a félelmetes 962C-vel nyert Stuck és Holbert oldalán. Bell 1970 és 1996 között csak egyetlen Le Mans-t hagyott ki, s még karrierje alkonyán, 53 évesen is a dobogóra állhatott, amikor fiával együtt a harmadik helyen zárták az 1995-ös versenyt egy McLarennel.
Henri Pescarolo (francia, 1942-, 4 győzelem)
Korábban Jacky Ickxet, jelenleg pedig Tom Kristensent nevezik Mr. Le Mans-nak, pedig ez a név legalább annyira illik a legendás francia csapatvezető-pilótára is, aki 33 alkalommal indult a versenyen, ebből 30-szor egymás után, s összesen négy győzelmet szerzett, hármat Matrával, egyet pedig Porschével. 1999-ben, 57 évesen vonult vissza, majd csapatvezetőként 2013-ig maradt Le Mans-ban, s 2005-ben még a győzelemhez is közel került Kristensenék Audija ellenében. Pescarolo emellett 57 F1-es futamon állt rajthoz, indult a Dakaron, s számos egyéb sportautóversenyen győzött, többek közt Daytonában is.
Louis Rosier (francia, 1905-1956, 1 győzelem)
A Charade egyik alapítója, az első F1-es világbajnokság negyedik helyezettje saját fiával, Jean-Louis-val indult az 1950-es Le Mans-on. Az ekkor már 45 esztendős pilóta szinte egyedül teljesítette az egész versenyt, több mint 23 órán át ült az autóban, mindössze két körre adva át a volánt fiának. Így is győztek, ezzel egyedülálló teljesítményt hajtott végre, hiszen tulajdonképpen egymaga tudta megnyerni a világ leghíresebb egynapos versenyét.
Woolf Barnato (brit, 1895-1948, 3 győzelem)
Kevesen tudták háromszor is megnyerni a legendás versenyt, zsinórban háromszor pedig még kevesebben – ahogy az is ritkaságszámba megy, hogy valakit az összes Le Mans-i indulásakor elsőként intsenek le. A Bentley-fiúk legjobbja, egy milliomos gyémántkereskedő gyermeke szolgált a seregben, kiváló bokszoló volt, célba lőtt, motorcsónakokkal versenyzett, krikettezett, lovakat tenyésztett – 1928 és 1930 közt pedig egymás után háromszor győzött a 24 óráson. Többször nem is indult, hanem újabb kihívásokat keresett magának.
Bob Wollek (francia, 1943-2001, 4 kategóriagyőzelem)
Sosem győzött, „csak” négy kategóriagyőzelem jutott neki, mégis ott a helye a legnagyobbak közt. Csak Pescarolo indult nála több Le Mans-on, hatszor állt összetettben dobogóra, s mindenki másnál többször, összesen 20 alkalommal versenyzett Porschével a legendás versenyen. Ő a verseny történetének legidősebb pole-pozíciósa, de a győzelem itt nem akart neki összejönni, síelésben viszont Universiadét nyert, ezt követte Le Mans-i karrierje 1968 és 2000 között. 57 évesen vesztette életét, amikor a másnapi sebringi 12 órás edzéséről hazafelé kerékpározva egy idős teherautósofőr elgázolta.
Hurley Haywood (amerikai, 1948-, 3 győzelem)
A legsikeresebb amerikai Le Mans-menő: 1977-ben Jacky Ickx partnereként rögtön első Le Mans-ját megnyerte, majd ezekhez 1983-ban és 1994-ben, 17 évvel az elsőt követően még kettőt hozzátett – ez utóbbi a mai napig rekordnak számít. Szépen keretbe foglalt, győzelemmel kezdődő és záruló Le Mans-i karrierje mellett mindenki másnál többször, ötször nyerte még a daytonai egynapos versenyt, kétszer pedig Sebringben is győzni tudott.
Emanuele Pirro (olasz, 1962-, 5 győzelem) és Frank Biela (német, 1964-, 5 győzelem)
Az Audi fantasztikus párosa 2000 és 2007 közt összesen ötször nyert Le Mans-ban, háromszor Kristensen, kétszer pedig Marco Werner partnereként. Külön-külön is próbálkoztak, de úgy kevés siker jutott nekik – legalábbis Le Mans-ban, a tengerentúlon viszont egymástól elszakadva is kiemelkedő eredményeket értek el mindketten. 2003-ban külön indultak a 24 óráson, s Biela óriásit hibázva kiejtette saját egységét a versenyből, Pirro oldalán viszont sikerült megtalálnia régi formáját.
Tarts velünk a hétvégén a Le Mans-i 24 órás élő szöveges közvetítésén!
