Bár az 1966-os Formula-1-es szezon mindössze kilenc nagydíjból állt, az utolsó, mexikóvárosi versenynek már nem volt tétje. Az addigi futamok felét megnyerő Jack Brabham Olaszországban bebiztosította az egyéni bajnoki címet, az USA-ban pedig csapata, a Motor Racing Developments (ismertebb nevén Brabham) konstruktőri győzelmét, történelmet írva az első versenyzőként, aki saját istállójával lett világbajnok. Az egyéni pontversenyben a Ferrari, ahol négy versenyző is vezetett az év folyamán, nem rúghatott labdába, az Egyesült Államokban pedig az is bebizonyosodott, hogy konstruktőri bajnokok sem lehetnek – a gyártók között ők voltak legközelebb a Brabhamhez. Mivel a szezonnak nem maradt tétje, a Scuderia el sem utazott a záróversenyre.
A piros autókat leszámítva azonban teljes volt a mezőny a Mexikói Nagydíjon, 19 pilóta szállt harcba a győzelemért. Négy különböző csapat versenyzője kvalifikált az első négy rajtkockába, és további érdekesség, hogy a négy autót négy különböző motor hajtotta (a későbbi világverő Cosworth DFV épp 1967-ben mutatkozott be): John Surtees Cooper-Maseratival, Jim Clark Lotus-BRM-mel, Richie Ginther Hondával, Jack Brabham pedig Brabham-Repcóval sorokozott fel a rajtrács élére.
Ginther, aki az előző évi mexikói versenyen pályafutása egyetlen és a Honda első F1-es győzelmét szerezte, átvette a vezetést Rindt, Brabham és Hulme előtt, Surtees és Clark a negyedik-ötödik helyre esett vissza. Ginther, majd Rindt vezetése tisztavirág-életűnek bizonyult, és Brabham sem maradt sokáig elöl, Surtees már a 6. körben az első helyre keveredett, és ott is maradt a futam végéig. Az 1964-es világbajnok első győzelmét szerezte a Cooperrel, ahova szezon közben érkezett a Ferraritól: évének különlegessége, hogy mindkét csapattal tudott futamot nyerni. A pontok elegendőnek bizonyultak, hogy a bajnokságban megelőzze csapattársát, Jochen Rindtet, aki a harmadik helyről esett ki műszaki hiba miatt, és másodikként zárja az összetettet Brabham mögött.
A friss háromszoros világbajnok Jack Brabham csupán nyolc másodperccel maradt le a nyertestől, ehhez képest a harmadik helyezett már kört kapott: miután a hazai hős, Pedro Rodriguez is elvérzett műszaki hiba miatt, Brabham csapattársa, Denny Hulme ért célba ebben a pozícióban, aki az utolsó előtt körben fosztotta meg a dobogótól Ginthert. Jim Clarkot váltóhiba gátolta meg a célba érésben, a szokásosnál is több műszaki hibával sújtott szezonját csupán hatodikként zárta Brabham, Surtees, Rindt, Hulme és Hill mögött.
Ugyanazon a napon – 1966. október 23-án – egy másik esemény is történt, amely fontossága csak sok év múlva bizonyosodott be: ekkor látta meg a napvilágot a kétszeres CART-bajnok Alessandro Zanardi, aki majdnem halálos kimenetelű balesete és mindkét lába elvesztése után a soha fel nem adás szinonimájává vált.
