A Brit Nagydíjat akkoriban felváltva rendezte Silverstone és Brands Hatch, 1986-ban pedig utóbbi pályára került a sor. Ez jelentette a szezon kilencedik állomását, mindössze egy héttel a Paul Ricard-i versenyt követően, amelyet szintén felelevenítetünk a Retro rovatban. A brit futam volt az első hétvége, melyen Frank Williams, a konstruktőri világbajnokságot vezető csapat feje megjelent márciusi autóbalesete óta, amely kerekesszékbe kényszerítette.
A Williams-pilóták kiváló eredménnyel tisztelegtek főnökük előtt, Nelson Piquet az első, Nigel Mansell a második rajtkockába kvalifikált, a kétszeres bajnok brazil 4 tizedmásodpercet adott csapattársának a rövid pályán. A szezon időmérős királya, Ayrton Senna ezúttal a harmadik helyre hozta be Lotusát a július 13-i, 75 körös futamra.
A futamot aztán már legelső körében le kellett inteni egy hatalmas rajtbaleset miatt, amely a mezőny hátsó traktusában történt. A 13. helyről induló Thierry Boutsen a külső falnak csapódott, majd visszapattant a pályára. Néhányan eltalálták, a 19. pozícióból startoló Jacques Laffite azonban félrerántotta a kormányt, és frontálisan a belső szalagkorlátnak ütközött. Laffite nem tudta elhagyni autóját, komoly sérülése azonnal nyilvánvaló volt. Az első orvos, aki odaért hozzá, Jonathan Palmer volt, aki Zakspeedjét elhagyva rögtön bajba jutott versenytársához sietett. Laffite-ot kettős lábtöréssel mentőhelikopterrel kórházba szállították. Ez volt a 42 éves francia utolsó nagydíja, aki ekkorra a mezőny, sőt az egész Formula-1 legtapasztaltabb pilótájának mondhatta magát.
Laffite, a korábbi F2-es bajnok legeredményesebb időszaka a 70-es és 80-as évtized fordulója volt, 6 futamgyőzelmet gyűjtött, a bajnokságot pedig háromszor is negyedik pozícióban zárta, 1981-ben az utolsó futamon még esélyes volt a bajnoki címre. Tulajdonképpen két csapatban versenyzett pályafutása során, a Williamsnél (Frank Williams régi és új csapatánál egyaránt), valamint a Ligier-nél. Utóbbi istállóval kezdte az 1986-es idényt is, többször dobogóra állt, mielőtt szezonjának hirtelen vége szakadt. A Brit Nagydíj volt pályafutása 180. versenyhétvégéje, ezzel éppen megelőzte az addigi csúcstartó, 179 nagydíjon részt vett Graham Hillt. Ténylegesen mindketten 176 alkalommal rajtoltak el. A sors fintora, hogy Laffite, akit három év múlva Riccardo Patrese szárnyalt túl nagydíjrajtokban, sosem növelhette tovább ezt a számot.
Mivel a helikopter visszatérése előtt nem kezdhették újra a futamot, több mint egy óra várakozás következett az ismételt rajtig. Nem is lehetett volna jobb a forgatókönyv Nigel Mansell számára, akinek kardántengelye ment tönkre az eredeti startnál, de mivel az első kört nem fejezték be, ott lehetetett az újraindításnál. A brit átült a csapat tartalékautójába, amelyet eredetileg Piquet-re kalibráltak: a késlekedés során azonban a Williams változtatni tudott a beállításokon.
Bár az új start után Mansell a második pozíciót is elveszítette Gerhard Bergerrel szemben, a Benetton elektromos probléma miatt megállt, a vezető Piquet pedig elváltotta magát, a brit így átvette a vezetést, aztán 110 ezer hazai néző nagy örömére maga mögött tartotta csapattársát, és 5,5 másodperc előnnyel megszerezte a futamgyőzelmet. Az elmúlt öt versenyből négyet ő nyert meg, ezzel pedig a bajnokság vezetését is átvette. A dobogó legalsó fokára álló Alain Prost már kört kapott a napot uraló, szezonja első kettős győzelmét szerző Williamsektől.
Mansell zsinórban másodszor győzött Brands Hatchben, a Brit Nagydíjat mégis először nyerte meg, 1985-ben ugyanis az Európa GP-t tartották a helyszínen. A következő szezontól fogva az Egyesült Királyság versenye állandó jelleggel Silverstone-ba költözött a pálya modernebb felszereltsége miatt. Mansell itt is első lett még háromszor, így lehet, hogy a Brit Nagydíjat négyszer nyerte meg, Nagy-Britanniában azonban ötször győzött, akárcsak a hivatalos csúcstartó Alain Prost és Jim Clark.
