Mika Salo Forma-1-es karrierjét joggal nevezhetnénk hullámvasútnak, de nem lenne igazunk, hiszen a helsinki születésű pilóta pályafutása inkább bővelkedett mély-, mintsem csúcspontokban. Mégsem tűnt el úgy a süllyesztőben, mint például kortársa, a szintén futottak még-kategóriás járgányokkal versenyző Andrea Montermini. Salo ugyanis 1999-ben megkapta élete lehetőségét a Ferraritól, hiszen Jean Todt őt szemelte ki Michael Schumacher helyetteseként a kerpeni silverstone-ban elszenvedett lábtörése után. Ő pedig a lehetőségekhez mérten helyt állt, sőt, év elején még a BAR-nál vendégeskedett három futam erejéig, mégis mindenki úgy emlékszik rá, mint aki majdnem megnyerte a ’99-es Német Nagydíjat.
Salo-nak az utolsókat rúgó Lotus adta meg az F1-es lehetőseget 1994-ben, de mint ismeretes, Colin Chapman hagyatéka év végén bedobta a törölközőt, így emberünknek hamar más állás után kellett néznie. A finnt a Tyrell karolta fel, Salo pedig három emlékezetes évet töltött az ockhamieknél. Ez idő alatt hét pontszerzés kötődött a nevéhez, mind közül a legemlékezetesebb a ’97-es monacói teljesítménye volt: az esőverte viadalon egy alkalommal sem állt ki a bokszba, így tudta maga mögött tartani Giancarlo Fisichella Jordanjét. Egy évvel később már az Arrowszal trükközött a hercegség utcáin, és élete addigi legjobb eredményét szerezve a negyedik helyre hozta a rozoga fekete autót.
1999-re viszont nem kapott teljes éves szerződést, utólag mégis elmondhatta, hogy mégis így sikerült a legjobban. Miután Ricardo Zonta balesetet szenvedett Interlagosban, és több hétre kidőlt, a BAR vezetése a munkanélküli Salót kérte fel a brazil helyettesítésére. A dohánygyár kétszínű autójában nem okozott csalódást, bár pontot szerezni nem tudott, San Marinóban csak egy pozícióval csúszott le a róla. Mivel Zonta visszatért Kanadára, Salo ismét partvonalon rekedt, de az élet azzal a lendülettel írta át a forgatókönyvet, ahogyan Michael Schumacher a Stowe gumifalába vágódott a Brit Nagydíj első körében.
Hamar kiderült, hogy nem nyolc napon túl gyógyuló sérülésről van szó, így a Ferrari nézhetett pótlék után. Könnyű lett volna kiemelni a Minardiból a csapat tesztpilótáját, Luca Badoert, sőt az első kiszemelt az ekkor sauberes Jean Alesi lett volna, Maranello választása mégis Mika Salóra esett, aki jó benyomást tett a döntéshozókra év elején, három, „idegen zászló alatt” teljesített futamán. Az F1-es közeg által ráragasztott „másik Mika”-elnevezést ledobni készülő Salo annyi engedélyt kapott az istállótól, hogy feleségül vegye szíve választottját Monacóban, ám a nagy eseményt követően azonnal visszautazott Olaszországba, hogy Fioranóban nyüstölje az F399-est.
Első megmérettetése az Osztrák Nagydíj volt, ahol kis túlzással is csődöt mondott: amíg Eddire Irvine a győzelem felé viharzott, a finn számára küzdelmes verseny után még a pontszerzés is távolinak tűnt, végül be kellett érnie a 9. pozícióval. Viszont Hockenheimben! Már az is kisebb megrökönyödést okozott a Ferrari garázsában, amikor az időmérő edzésen a másodhegedűsnek szerződtetett Salo megelőzte ír jóbarátját, és a negyedik helyre kvalifikált. A rajtnál viszont még magasabbra helyezte a lécet: a piros lámpák kialvására mesterien reagált, és legyorsulta az előle induló Coulthard-Frentzen párost. Mivel a pole-ból Mika Hakkinen indult, két finn vezetett a versenyben, amire addig nem volt példa a Forma-1-ben.
„Végre megmutathatom Hakkinennek is, hogy mennyit érek. Az alacsonyabb kategóriákban korábban gyakran megvertem, de a Forma-1-ben eddig sokkal gyengébb autókkal mentem. Eddig…” – hangzott Salo hadüzenete honfitársa felé, még Ferraris debütálása előtt, most pedig eljött az alkalom, hogy tiszta csatában múlja felül riválisát. A nagy kettes szám hiába lógott ki majdnem a szerződéséből, Salónak minden esélye megvolt rá, hogy a győzelemért harcoljon, hiszen Irvine elpuskázta a rajtot és az első kör végén csak hatodikként száguldott.
Az esély megvolt, de vagy Hakkinen McLarenje bizonyult túl gyorsnak, vagy a Ferrari nem tudta felvenni a kesztyűt, mindenesetre tény, hogy az első körökben Salo inkább hátrafelé volt kénytelen figyelni. Miután Coulthard leszakította az üldözőket (Barrichello kiesett, Frentzen pedig nem bírta tartani a tempójukat), a 10. körben már előzési távolságban autózott riválisa mögött, sőt, az Ostrkurvéban meg is próbálkozott a manőverrel. Ám a skót túlságosan is optimistán csúszott be Salo mellé, a Ferrari lekapta az MP4-13-as első szárnyának bal oldalát, kiütve ezzel Coulthardot az érdemi küzdelemből.
A finn versenyző dicső pillanata a 25. körben jött el, amikor Mika Hakkinen megejtette első és egyetlen kiállását: a korábban már szervizelő Salo mögött Irvine és Frentzen haladt, a McLarennek pedig csak egy rutinkiállásra volt szüksége ahhoz, hogy visszadobja a címvédőt az élre. Az üzemanyagtöltő azonban másként gondolta, így a finn óriási lemaradásban, a negyedik helyen eredhetett a többiek után. Salo vezetett, életében először, Hockenheim népe pedig tombolni kezdett. Öröme mindössze egy körig tartott, hiszen a csapatutasításnak engedelmeskedve hagyta az élre törni Irvine-t.
A verseny itt el is dőlt, hiszen az élen hajtó kettős szempontjából már nem történt említésre méltó esemény. Irvine tudta, hogy a tempóját egyébiránt tartani tudó Salo nem fog előzni, a harmadik helyen haladó Frentzen pedig nem tudott eleget kisajtolni Jordanjéből, így Irvine Spielberg után duplázni tudott, de ami még szebb, átvette a vezetést a pontversenyben. Mika Salo győzelemként ünnepelte második helyét, hiszen három héttel azelőtt még az is csodának tűnt, hogy a világ egyik leghíresebb versenyautóját vezetheti.
„Megnyerhettem volna életem második olyan nagydíját, amelyen egy csúcskategóriás autóval állok rajthoz – ez bizonyítja, hogy mire lettem volna képes” – emlékezett később vissza Salo a Német Nagydíjra, de a csapatutasításra is kitért. „Azért voltam ott, hogy elvégezzem a munkát, és pontosan ezt tettem. Kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy félre fogok állni.”
Salo Monzában még egy harmadik helyet is hozzátett Ferraris eredménylistájához, az év utolsó két futamára pedig elköszönt a Ferraritól, hiszen Michael Schuamcher újra makkegészségesen ült be az F399-es volánja mögé. A finn pilóta 2000-ben a Sauberhez igazolt (6 pont), a 2001-es évet pedig tesztelésssel töltötte, hiszen a Toyota F1-es projekte részeként a japánok első autóját próbálgatta a világ versenypályáin, 2002-től már a világbajnokság részeként. Az Ausztrál és Brazil Nagydíjakon sikerült 1-1 pontot begyűjtenie a piros-fehér járgánnyal, de feljebb nem tudott lépni, s mivel a csapat 2003-ra új versenyzők után nézett, Salo bejelentette visszavonulását.
Egy rövid Champ Car-szereplés után éveken keresztül GT-autókkal versenyzett (naná, hogy főként Ferrarikkal), 2008-ban és 2009-ben kategóriagyőztes lett Le Mans-ban. Noha nekünk úgy tűnik, hogy rosszabb versenyző volt az átlagnál, ő magát élmenőnek tartotta, és egyáltalán nem tekint elvesztegetett időszakként Forma-1-es karrierjére. Hogy miért? Észtországi otthonában még mindig ott figyel a ’99-es Német Nagydíj győzelmi serlege a polcon, hiszen Eddie Irvine a futam után nekiadta a trófeát, így ha statisztikailag nem is, morálisan ő is a sportág győztesei közé tartozik. Megérdemelte.
