A brit autósport elveszett generációja, Roger Williamson, Tony Brise, Tom Pryce és David Purley sorsa összefonódott, életrajzaikat olvasva újra és újra egy másikuk nevébe ütközünk, s összekötik őket pályafutásuk főbb vonalai is: az ígéretes kezdetek, a fájdalmasan rövid Formula–1-es karrier és a tragikus vég – mely a sorozatot záró cikk témája. 

Az F1 legszégyenteljesebb napja

Roger Williamson Formula–1-es pályafutásának második versenye a zandvoorti Holland Nagydíj volt, ahol néhány kör alatt a 13. pozícióba tört előre gyári March 731-esével, David Purley pedig egy privát 731-essel üldözte őt. A verseny nyolcadik körében a pálya ugyanazon részén, ahol három évvel korábban a szintén brit Piers Courage halálos balesetet szenvedett, Williamson bal hátsó gumija defektes lett és a szalagkorlátnak csapódott. A puha homokkal alátámasztott korlát meghajlott az autó alatt, majd visszacsapódva elhajította a Marchot, mely fejjel lefelé csúszott közel háromszáz méteren át, mire megállt a pálya szélén. Az üzemanyagtartály a becsapódásnál megsérült és lángra kapott, Williamson pedig noha kisebb karcolásokkal megúszta a balesetet, nem tudta magát kiszabadítani a fejjel lefelé álló autójából…

Purley a történteket látva azonnal leparkolta versenygépét és élete kockáztatásával keresztülrohant a pályán, hogy segítsen bajba jutott társán. A tüzet nem tudta eloltani, a sportbírók pedig elégtelen felszerelésükkel és képzettségük híján nem tudtak, s látszólag nem is akartak az autóba szorult pilótán segíteni. Noha kicsivel lentebb állt egy tűzoltóautó, annak sofőrje nem mert elindulni a forgalommal szemben, mivel annak ellenére sem állították meg a versenyt, hogy a versenyirányításnál is láthatták a pálya másik feléről áradó óriási füstöt. Purley így egyedül próbálta meg az egyre jobban égő autót visszafordítani, hogy Williamson kimászhasson belőle, ám erőfeszítései hiábavalóak voltak. Még beszéltek is versenyzőtársával, aki könyörgött neki: „Az istenért, David szabadíts ki innen!” 

Mikor a tűz olyan erős lett, hogy Purley nem tudott az autóhoz férni, kikapta az egyik tehetetlenül álló marsall kezéből a tűzoltókészüléket, s maga próbálta meg az egyre jobban terjedő lángokat megfékezni. Miután a nézők látták, hogy a sportbírók semmi mást nem tesznek, csak egyre próbálják Purleyt elrángatni a roncs mellől, többen elindultak átmászni a biztonsági kerítéseken, hogy segítsenek megmenteni Williamson életét, ám őket a sportbírók rendőri segítséggel visszatartották vissza, majd végül Purleyt is eltávolították a roncs mellől. A versenytársak mit sem tudtak erről, a legtöbben azt hitték, hogy Purley maga szenvedett balesetet, s saját autóját kívánja eloltani, a marsallok pedig azért nem segítenek, mert nincs senki sem veszélyben.

Roger Williamson a hatalmas balesetet megúszta, s a tűz is elkerülte testét, ám a roncs alól kifogyott az oxigén és rövid idő alatt megfulladt. Kora egyik legígéretesebb ifjú tehetségének halálát a nem megfelelően rögzített szalagkorlát, a rosszul felszerelt, képzetlen és tanácstalan marsallok, valamint a verseny továbbengedése okozta – sőt még akkor sem állították meg a futamot, amikor kiderült, hogy a fiatal brit életét vesztette, csupán letakarták egy lepellel a roncsot, benne a holttesttel.

David Purley erőfeszítéseit a világon mindenhol méltatták, magasrangú állami kitüntetést kapott hősiességéért, ám minderre ő csak annyit mondott: „Ez nem hősiesség. Csak azt tettem, ami természetes egy kiképzett katona számára, ha azt látja, hogy egy társa bajba kerül.” Williamson pártfogója, Tom Wheatcroft soha többé nem vállalt szerepet a Formula–1-ben, és egy év múlva otthagyta az autóversenyzés világát. 1973. július 29-éről később így vallott: „Életem legszomorúbb napja volt.”

Katasztrófa a ködben

A Tony Brise számára ígéretesen alakuló 1975-ös szezon vége felé az Embassy Hill csapat nagyszabású munkálatokba fogott, hogy 1976-ra egy immár teljesen saját, a korábbiaknál jóval versenyképesebb autót rakjanak össze. A GH2-es novemberre el is készült, s úgy tervezték, hogy a téli szünetben a lehető legtöbb kilométert próbálják az autóba rakni.

November 29-én a Paul Ricard versenypályán lezajlott tesztről tartottak hazafelé Graham Hill saját Piper Aztec kisgépén, melyet az 1966-os indianapolisi győzelme után vásárolt. Amikor leszálláshoz készültek, a repülő, melyet maga a kétszeres világbajnok vezetett, a hatalmas ködben egy családja otthonának közelében található golfpályába csapódott. A katasztrófát senki sem élte túl: Hill mellett két szerelő, a csapat menedzsere, a GH2-es tervezője és Brise is szörnyethalt a becsapódáskor.

Horror Kyalamiben

Roger Williamsonhoz hasonlóan Tom Pryce is a versenypályán vesztette életét minden idők talán leghorrorisztikusabb és talán legértelmetlenebb Formula–1-es balesetében. Miután az 1977-es Dél-afrikai Nagydíj esős szabadedzését az élen zárta, úgy tűnt, remek formában van, és megszerezheti szezonbéli első pontjait. A vasárnapi futam 21. körében csapattársa, Renzo Zorzi műszaki hibával félreállt a célegyenes bal oldalán, az autó pedig tüzet fogott. Bár vészhelyzetről szó sem lehetett, két beavatkozó az egyenes túloldaláról futva indult meg a Shadow felé kezükben egy-egy tűzoltókészülékkel, méghozzá engedély és körültekintés nélkül…

Éppen ekkor bukkant fel az egyenesben Hans Stuck, nyomában pedig Pryce. Előbbi az utolsó pillanatban még képes volt reagálni és elrántotta a kormányt, így is kishíján elgázolva az elöl futó marsallt, Pryce viszont, mivel szorosan a nyomában volt, csak akkor észlelhette a bajt, amikor már késő volt. A szemtanúk szerint egy tizedmásodperccel a katasztrófa előtt Pryce ösztönösen elvette a lábát a gázról, de semmit sem tehetett a tragédia megelőzésére, s elgázolta a második sportbírót. Jansen van Vuuren azonnal meghalt, a kezében lévő tűzoltókészülék pedig elképesztően balszerencsés módon épp Pryce fejét találta el, beszakította a bukósisakot, s hátrarántotta azt. Valószínűleg ez önmagában is végzetes lett volna, de ráadásul az alsó szíj rögzítőszíj a döbbenetesen nagy erőhatástól pengeként csapódott hátra, és elvágta át a nyakát. Az autó a halott pilótával végigszáguldott a célegyenesen, mielőtt annak végén becsapódott Laffite Ligier-jébe.

A balesetet a világ minden táján élőben közvetítették, s sajnálatos módon a roppant tehetséges Tom Pryce nevét elsősorban nem karrierje, hanem e borzalmas baleset miatt ismerik. Halálában, akárcsak Williamsonéban, nagy szerepet játszott a beavatkozó személyzet képzetlensége, mely e kornak legalább akkora problémája volt, mint a legalább három F1-es pilóta végzetét okozó, sokszor elátkozott szalagkorlátok. A két dél-afrikai sportbíró nem ismerte fel azt, hogy a Zorzi autóján keletkezett tűz korántsem akkora, hogy vészhelyzet alakuljon ki, s indokolt legyen verseny közben átrohanniuk a pályán, s ráadásul mindezt engedély nélkül, figyelmetlenül tették meg.

Pryce nem tehetett semmit, semmilyen biztonsági berendezés nem óvhatta volna meg az életét, a tűzoltókészülék akkora erővel érte el a sisakját, hogy azon továbbcsúszva és a bukócső tetején gellert kapva átrepült a pálya legnagyobb lelátója felett, és a mögötte lévő parkolóban csapódott be. Az elhunyt versenyző felesége, Nella férje halála után Tony Brise özvegyével, Janettel indított közös vállalkozást.

Csodálatos túlélés

David Purley Formula–1-es pályafutásának szintén egy baleset vetett véget 1977-ben. Az F1 történetének első előkvalifikációján, a Brit Nagydíj előtti szerdán Purley műszaki hiba miatt elhagyta a pályát és falnak rohant a Beckettsnél. A bukást józan megfontolás alapján nem lehetett volna túlélni: Purley teste hatvanhat centiméter alatt lassult le 173 kilométer per óráról nullára, ezzel a számítások szerint 179,8 g terhelést kapott – egészen Kenny Bräck 2003-as texasi IndyCar-balesetéig ezt tartották számon a legnagyobb ember által túlélt lassulásként.

A balesetben Purleynek több tucat csontja eltört, egyesek források szerint hatszor állt meg a szíve, mindenesetre nem csupán túlélte a bukást, de olyannyira felépült, hogy még a versenyzéshez is vissza tudott térni. Igaz, a világbajnokságban már nem szerepelt többet, de 1979-ben néhány futamon rajthoz állt az Aurora AFX F1-ben, azaz a brit országos Formula–1-es bajnokságban. Ezt követően az autósportot műrepülésre cserélte, s végül ez okozta a vesztét: 1985-ben a sussexi Bognor közelében tengerbe csapódott gépével. 

Az elveszett generáció

1973 és 1977 közt négy ifjú brit tehetség érkezett meg a Formula–1-be, ám a sors egyiküknek sem adta meg a lehetőséget, hogy pályafutásuk kiteljesedhessen. Williamson és Pryce önhibájukon kívüli, fatális véletlenek együtthatása miatt bekövetkezett halálos balesetei, Brise repülőgép-szerencsétlensége és Purley meghibásodó autója egy teljes generációt vettek el a brit autósporttól. Más nemzetekkel ugyanez megtörtént különböző időben. 1955 és 1958 közt Olaszország vesztette el a kétszeres világbajnok Ascarit, a bajnoki bronzérmes Castellottit és az összesen hét dobogós helyet szerző Mussót, Németország pedig 1983 és 1985 közt gyászolhatta Stommelent, Winkelhockot és a leendő világbajnoknak kikiáltott Stefan Bellofot.

Egy ilyen balszerencse-áradat hosszú időre visszavetheti egy ország F1-es eredményeit: miközben Clark, Surtees, Hill és Stewart révén – hogy csak a világbajnokokat említsük – az 1960-as években a britek dominálták az F1-et, a James Hunt 1977-es japán futamgyőzelmét követő tizenöt hosszú év alatt John Watson és Nigel Mansell személyében mindössze két olyan pilótája volt az ország autósportjának, akik képesek voltak nagydíjat nyerni a királykategóriában. Azt pedig már sosem tudjuk meg, mennyire alakulhatott volna máshogy ez az időszak, ha a hetvenes évek végén és a nyolcvanas években egymás ellen versenyez a Formula–1 élcsapatainál Williamson, Brise, Pryce és Purley, a brit autósport elveszett generációja.