Azokban az években, amikor a későbbi világbajnok James Hunt kilépett a nemzetközi színtérre, négy rendkívül tehetséges brit pilóta tűnt fel a szigetország versenypályáin. Roger Williamson, Tony Brise, Tom Pryce és David Purley az alsóbb kategóriákban elért több-kevesebb siker után az évtized közepére mindannyian eljutottak a Formula–1-be, ám tragikus események következtében pályafutásuk nem teljesedhetett ki. E négy brit versenyző sorsa összefonódott, életrajzaikat olvasva lépten-nyomon egy másikuk nevébe ütközünk, s összekötik őket pályafutásuk főbb vonalai is: az ígéretes kezdetek, a fájdalmasan rövid Formula–1-es karrier és a tragikus végkifejlet… Háromrészes cikksorozatunkban Williamson, Brise, Pryce és Purley, azaz – ahogy a róluk könyvet író David Tremayne megfogalmazta, a brit autósport elveszett generációja történetétét dolgozzuk fel.
Roger Williamson viszonylag későn, mindössze 16 éves korában kezdett versenyezni, ám tehetsége gyorsan nyilvánvalóvá vált: miután Minivel és Ford Angliával is kitűnt a nála tapasztaltabb riválisok közül, 23 évesen megkapta a March egyik brit F3-as autójának ülését. A kezdés itt is remekül sikerült, hiszen az abban az évben teljesített sorozatok közül első nekifutásra megnyerte a Lombard Championshipet, és második lett a Shell Seriesben, valamint a Forward Trust F3-as szériában is. Összesen tizennégy versenyt nyert 1971-ben, a BRSCC-nél ő lett az év versenyzője, és a remeklés 1972-ben is folytatódott! Két bajnoki címet szerzett a brit F3-as színtéren, továbbá a Forward Trust és a Shell sorozat megnyerése mellé egy negyedik helyet is begyűjtött a Lombard szériában, s elindult Formula Atlantic, Formula–5000, valamint Formula–2-es futamokon is, hogy minél széleskörűbb tapasztalatokat gyűjtsön.
Roger Williamsont 1972 végén a legnagyobb brit tehetségként tartották számon, de hogy helyzetbe kerüljön, ahhoz Tom Wheatcroft támogatása is kellett, aki évek óta fizette a számlákat, és nélküle aligha kaphatott volna ülést 1973-ban az F2-es Európa-bajnokság mezőnyében sem. Miután a GRD-Fordot, mellyel csak egyetlen pontszerzésig jutott kilenc próbálkozásból, sikerült egy March–BMW-re cserélni, az áttörés azonnal elérkezett: a júniusi Monza Lotterián Williamson megszerezte első F2-es győzelmét. Ráadásul ekkorra már túl volt első Formula–1-es tesztjén is, de az igazán nagy dobás csak ezután következett…
A Williamsonnál négy évvel fiatalabb, 1952-es születésű Tony Brise első igazán komoly sikereit az 1972-es brit Formula–3-as szezonban érte el, amikor egy Brabham és egy GRD volánjánál egy összetett második, egy negyedik és egy hatodik helyet szerzett a különböző bajnokságokban, az egyikben megelőzte Williamsont, a másik kettőben viszont elmaradt tőle. 1973-ban már nem volt ellenfele, a szezon három bajnokságából kettőt megnyert, a John Player F3-ban a későbbi Formula–1-es világbajnok Alan Jonest előzte meg hatalmas csatában.
1974-re Brise a Formula–2-be kívánt előrébb lépni, de erre nem volt lehetősége, mivel mögötte nem állt egy olyan pénzes szponzor, mint Wheatcroft személyében Williamson mögött, így kénytelen volt más lehetőségek után nézni. Kapóra jött neki a Formula Atlantic bajnokság, ahol előbb egy March 773-assal, majd később egy Modus M1-essel is szép sikereket ért el, s három győzelmet szerezve a harmadik helyen zárta a szezont. Talán előrébb is végezhetett volna, de négy futamot kihagyott, így az összetett első helyre nem volt esélye. Az 1975-ös bajnokságban viszont már nem nagyon volt ellenfele, a John Player-bajnokság Brise és a skót Jim Crawford nagy csatáját hozta, s noha csak csekély pontkülönbséggel előzte meg vetélytársát, a tizenkét versenyen aratott hat győzelem egyértelműen igazolta: Brise előtt fényes jövő állhat. Ami még ennél is fontosabb, hogy már az év elején felkeltette Graham Hill érdeklődését, így 1975-ben a Formula–1-ben is bemutatkozhatott…
Tom Pryce 1949-ben született Wales-ben, s már fiatalon eldöntötte, hogy az autóversenyzéssel akar foglalkozni – miután saját bevallása szerint úgy érezte, hogy nem elég intelligens ahhoz, hogy vadászpilóta legyen. Pryce a szülei támogatásával húszéves korában tette meg első lépéseit a versenyzői karrier felé, s első komolyabb sikereit az 1969-es brit Formula–5000-es bajnokságban érte el, majd 1970-ben egy privát Formula Ford-bajnokságban indult, ahol a bajnoknak járó főnyeremény egy Formula Ford Lola T200 volt, mely nagy előrelépést jelenthetett volna az ifjú tehetségnek. A bajnokságot eldönteni hivatott silverstone-i futamra Pryce csak a harmadik sorba kvalifikálta magát, ám miután a futamon elkezdett szakadni az eső, többé nem volt ellenfele, élre állt, és nagy fölénnyel nyerte meg a futamot. 1971-ben Pryce alsóbb kategóriákban versenyzett, s tovább csillogtatta tehetségét, különösen az vált feltűnővé, mennyire élvezi a versenyzést nedves pályán.
Pryce 1972-ben már a Formula–3-ban vitézkedett, a Brands Hatch-i Race of Champions betétfutamán olyan tehetségeket utasított maga mögé óriási fölénnyel, mint Williamson, Jochen Mass és James Hunt. Nem sokkal később a Formula–1-es Monacói Nagydíj egyik betétfutamának edzésén Pryce-t súlyos baleset érte: miután a Casino téren megállt az autója, kiszállt belőle, ám ebben az ebben a pillanatban vetélytársa megcsúszott és nekiütközött az ő Royale RP11-ének. Pryce az ütközés következtében kirepült a pályáról és egy bolt kirakatában landolt, ám óriási szerencsével egy lábtöréssel megúszta az incidenst.
A sérülés nem vetette vissza a töretlenül felfelé ívelő pályafutást, a Formula SuperVee-bajnokságot könnyedén nyerte meg, s a Formula Atlantic utolsó futamain is kiválóan szerepelt, az idényzárót megnyerve, s az utolsó három fordulóban három pole-et szerezve. 1973-ban három újabb versenyt nyert a Formula Atlanticben, majd az év közben a Formula–2-es bajnokságban is bemutatkozhatott Ron Dennis csapatában, s a Norisringen csak egy műszaki hiba akadályozta meg első győzelmének megszerzését, de végül meg kellett elégednie a második hellyel. Az év végén a Grovewood Awarddal ismerték el teljesítményét, bár ahogy édesapja visszaemlékezett: Pryce nem örült különösebben az elismerésnek, ugyanis úgy gondolta, hogy átok ül a díjon – a korábbi győztesek közül ketten is Formula–1-es futamon veszítették életüket az elmúlt években…
Négyük közül David Purley volt a legidősebb, 1945 januárjában született, s aktív katonaévek után 1968-ban kezdte meg autóversenyzői karrierjét, majd két év sportautózás után egy Brabham BT28-assal benevezett az 1970-es Formula–3-as bajnokságra. A sikerek nem jöttek azonnal, bár egy győzelmet így is aratott a belga Chimay pályáján, de azt meg kell jegyezni, hogy ettől a futamtól a legtöbb brit nagymenő távolmaradt. 1971-ben Brabhamjét egy Ensignre cserélte, s nagyokat csatázott a kor más ifjú tehetségeivel, Alan Jonesszal, Colin Vandervell-lel, Jody Scheckterrel és nem utolsósorban Williamsonnal is.
A szezonban Purley három futamot nyert és további három dobogós helyet szerzett, a bajnoki összesítésekben pedig egy ötödik és egy hatodik helyet szerzett. Időközben tett egy kis kiruccanást a brazíliai Formula–3-as bajnokságba is, ahol dobogós helyet ért el Interlagosban, pedig korábban soha nem járt ott. Az 1972-es szezon korántsem volt már ilyen sikeres a számára, legfeljebb arról maradhat emlékezetes, hogy örökre ő lett Chimay királya, hiszen egymás után harmadik alkalommal nyerte meg a belgiumi futamot, ráadásul ezúttal immár a teljes mezőny ellenében, hiszen többek közt Brise-t és a négy évvel későbbi Formula–1-es világbajnok Huntot is megelőzte. Ebben a szezonban Purley már a Formula–2-es és a Formula–1-es autókat is megtapasztalhatta, előbbivel a pau-i Európa-bajnoki futamon dobogóra is állhatott, utóbbit viszont egyelőre csak bajnokságon kívüli futamokon tehette próbára, ám eredmények helyett csak műszaki hibák jöttek. 1973-ban Purley a Formula Atlantic második helyét zsebelhette be, ám ebben az évben sokkal nagyobb, és sokkal szomorúbb dolgok is vártak rá…
A cikksorozat második, a brit autósport elveszett generációjának F1-es karrierjét bemutató része hamarosan következik.
