Igen komoly gyűlöletcunami zúdult a Haas istállóra és újonnan bejelentett pilótájára, Nico Hülkenbergre is, amikor hivatalossá lett, hogy az amerikai csapat a veterán németet ülteti ifjú honfitársa, Mick Schumacher helyére 2023-ban. A szurkolói szimpátiából fakadó megnyilvánulásokon túl három központi érvvel támadták a döntést: 1) Schumacher nem kapott igazi lehetőséget a bizonyításra; 2) nincs értelme egy fiatal versenyzőt egy nála több mint tíz évvel idősebbre cserélni; 3) Hülkenberg bőven kapott esélyt a bizonyításra, de 181 futam alatt még egy dobogót se tudott összeszedni.

Ami az 1. pontot illeti, több jel mutat arra, hogy a történetet egy „Schumacher vagy Hülkenberg?” kérdésként értelmezni hibás megközelítés. Amellett, hogy a német és a Haas kétéves kapcsolata alatt állandó belvillongásokról lehetett hallani a paddockban, a Schumacher-érdekkör több tagja, így például nagybátyja, Ralf is összekülönbözött a csapattal (nem is beszélve a Mazepinékkel folytatott házon belüli csörtékről), az is beszédes, hogy a 23 esztendős német nemcsak a Haastól, hanem egyúttal a Ferrari nevelőprogamjából is távozott. Schumachert nem Hülkenberg miatt küldték el, hanem Schumachert elküldték, és kellett a helyére egy versenyző – apró, de lényeges különbség.

Három lehetőség

Az üresen maradt autó betöltését illetően Günther Steiner és stábja három irányba indulhatott el: egy fiatal versenyző szerződtetése, egy frissen ülés nélkül maradt pilóta leigazolása vagy egy korábbi F1-es pilóta visszahozása.

Ami a fiatalokat illeti, legalábbis sejthető, hogy a Haas a jelenlegi helyzetben, a 2020–21-es nagy összeomlást követő építkezés során, a Mazepinnel és Schumacherrel kapcsolatos negatív tapasztalatok után nem akart volna mindenáron bevállalni még egy újoncot, arról nem is beszélve, hogy nem is igazán bővelkedtek jelöltekben. Hogy mást ne mondjunk, az F2 tavalyi első tíz helyezettje mind valamelyik másik konstruktőr nevelőprogramjának tagja – kivéve Jehan Daruvalát, de nehéz meglátni, miért lett volna az indiai pilóta jobb választás Hülkenbergnél.

Az F1-ből tavaly távozó pilóták közül csak egy, Daniel Ricciardo jöhetett szóba, s a felek fel is vették egymással a kapcsolatot, de végül nem jutottak egyezségre – talán azért sem, mert az ausztrál meglehetősen sokat bukott volna a lelépési pénzéből, ha teljes szezont fut 2023-ban. A másik két távozó, Vettel és Latifi neve fel se merülhetett.

Hülkenberg „riválisai”

Így aztán az F1-ből az elmúlt években kikerülő versenyzők közül választhatott a Haas – ami, ne feledjük, 2022-ben bejött nekik –, s nem Hülkenberg volt az egyetlen, aki komoly eséllyel pályázott az ülésre. Az olyan irreális lehetőségektől eltekintve, mint az F1-ben szinte semmit sem mutató, Amerikában viszont szenzációsan teljesítő Marcus Ericsson, a Haas által már 2019-ben is elutasított Pascal Wehrlein vagy a visszavonult Kimi Raikkönen visszahozása, a következő versenyzők jöhettek szóba a megelőző öt évből: Antonio Giovinazzi, Danyiil Kvjat, Nico Hülkenberg és Stoffel Vandoorne.

A belgát és az oroszt gyorsan lehúzhatjuk a listáról, előbbi neve sehol sem bukkant fel a Haasszal összefüggésben, s az elmúlt hónapok egyértelművé tetté, hogy más irányba próbálja továbbvinni karrierjét, Kvjat visszatérése pedig a jelenlegi politikai helyzetben aligha lett volna elképzelhető. Márpedig ha nem akarunk egészen a már réges rég a sajtóban dolgozó Jolyon Palmerig vagy a rövidke karrierje során semmi különöset nem mutató Felipe Nasrig visszanyúlni (miért is tennénk), akkor már csak Giovinazzi és Hülkenberg maradt a listán.

Giovinazzi aztán végül egy kritikus pillanatban, a döntési fázis kellős közepén hibázott, egy szabadedzésen összetörte az autóját, de így sem járt feltétlenülr osszul: azt az ülést kapta meg, ami hosszú távon még jobb hely is lehet a számára, hiszen egy izgalmas új projektben, a Ferrari idén startoló hiperautó-programjának egyik vezéralakjaként harcolhat a Le Mans-i győzelemért és az endurance-világbajnoki címért.

Nulla dobogó – és más semmi?

Két dolog persze teljesen egyértelmű. Egy: Hülkenberg nem jelent hosszútávú megoldást a Haas számára, hiszen Alonso és Hamilton mögött a mezőny harmadik legidősebb versenyzőjeként tér vissza. Kettő: a német nincs ott a mezőny négy-öt legjobb versenyzője között – ám annál jóval többet tett le az asztalra, mint hogy kizárólag a „legtöbb futam dobogó nélkül” kellemetlen rekordjának birtokosaként emlegessük.

Rutinját nehéz kétségbe vonni, beugrásai során megmutatta, hogy még mindig versenyképes, az F1-ben töltött ideje során pedig Sergio Perezt és Carlos Sainzot is legyőzte csapaton belül, Jolyon Palmert pedig egyenesen a földbe döngölte, még ha utóbbinak nem is túl nagy a sportértéke – sőt teljesítményben a Red Bulltól frissen távozó Ricciardótól se sokkal maradt el egyetlen közös évük során, bár tény, a 2019-es szezon számszakilag gyenge eredményei nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy kikerült a száguldó cirkuszból.

Ahhoz pedig, hogy sosem szerzett dobogót, sok dolog hozzájárult. Élcsapatban sosem ült, nem egyszer balszerencsés módon bukta el az esélyt a kiugró eredményre, s persze ő sem „vétlen”, hiszen kétszer az ő keze remegett meg kritikus pillanatban. Ha van igazi gyengesége, az elsősorban a három éven át mellette versenyző csapattársával, Sergio Perezzel szemben mutatkozott meg: a ziccereket nem tudja belőni. Ám a Haas számára jelenleg aligha az a prioritás, hogy versenyzője kiugró eredményeket tudjon hozni, sokkal inkább az a fajta stabilitás, amely Hülkenberg karrierjének legnagyobb részét jellemezte.

Nem, Nico Hülkenberg hosszú távon nem a legjobb megoldás, sőt. Rövid távon viszont talán a legkézenfekvőbb.