A most 79 esztendős Surtees azzal írta be magát a motorsportok történetébe, hogy ő az egyetlen pilóta, aki kettő és négy keréken is világbajnoki címet tudott nyerni - most utóbbinak ünnepelheti jubileumát, hiszen ötven évvel ezelőtt, 1964-ben nyert bajnoki címet a Ferrarival, s lett a sportág negyedik brit világbajnoka.
Surtees nagyon korán elkezdett a motorokkal barátkozni - egész pontosan olyannyira korán, hogy első versenyéről, melyet apja oldalán teljesített és nyert meg egy oldalkocsis motorkerékpárban, kizárták, mert nem érte el a részvételhez szükséges életkort. Surtees 15 évesen már komoly eredményeket ért el, hamar pályaversenyző lett, s 18 esztendős korában már az ulsteri világbajnoki futamon is részt vett, ahol a hatodik helyet szerezte meg.
1956 és 1960 közt Surtees megállíthatatlan volt, s nem kevesebb mint hét világbajnoki címet nyert a kétkerekűek mezőnyében - 1958-59-ben két év alatt a tizenhárom 350-es és a tizennégy 500-as futam közül mindössze azt az egyet-egyet nem nyerte meg, ahol nem vett részt, legyőzni viszont egyszer sem tudták. Surteesnek tehát új kihívásra volt szüksége, amit hamar meg is talált az autóversenyzés világában, bár nem állt könnyen kötélnek.
Először az Aston Martin környékezte meg, ám Surtees visszautasított egy Le Mans-i ülést: "Nem, én motorversenyző vagyok" - mondta. Nem sokkal később már bemutatkozott a Formula-1-ben, ráadásul úgy, hogy előtte mindössze három (!) futamot teljesített versenyautókkal. Az elsőt Ken Tyrrell Formula Junior-csapatában futotta, majd két verseny erejéig kipróbálta magát a Formula-2-ben, ekkor kapott egy ajánlatot Colin Chapmantől, aki a Lotusban akarta látni az akkor még "csak" ötszörös világbajnok motorversenyzőt.
Surtees erre az ajánlatra is nemet mondott, de hamarosan meggondolta magát, s az 1960-as Monacói Nagydíjon már a Lotus színeiben vett részt. Második versenyén dobogóra állhatott, a harmadikon pole-t szerzett, nem csoda hát, hogy felkeltette Enzo Ferrari figyelmét. John Surtees azon kevés versenyző egyike lett, aki nemet mondott a legendás Commendatore ajánlatára, s inkább eltöltött még két tanulóévet egy Cooper és egy Lola volánja mögött.
1962-ben a Ferrari ismét hívta, s már nem volt miért nemet mondani. Első maranellói szezonja nem alakult valami fényesen, de így is megszerezte első futamgyőzelmét, egy esztendővel később viszont egy drámai szezonzáró futamon megszerezte a bajnoki címet az előző két év győztesei, Graham Hill és Jim Clark előtt.
Surtees nem sokkal később elhagyta a Ferrarit, miután nem kapott helyet a Scuderia 1966-os Le Mans-i csapatában. 1964 bajnoka egy fél szezonra elfogadta a Cooper ajánlatát, s a legendás istálló utolsóelőtti futamgyőzelmét szerezte, majd Hondára váltott, s nekik is nyert egy futamot - történetük során a másodikat, nem mellesleg az utolsót 2006-ig. A BRM-nél töltött sikertelen 1969-es év után Surtees úgy döntött, hogy saját csapatot alapít, mely egészen 1978-ig működött - maga Surtees utoljára az 1972-es Olasz Nagydíjon szerepelt a Formula-1-ben.
John Surtees visszavonulása után sem távolodott el a motorsportoktól, s fia, Henry Surtees karrierjét is ő egyengette, amíg 2009-ben tragikus körülmények közt életét nem vesztette egy Brands Hatch-i Formula-2-es futamon. Surtees fia halálát követően hozta létre alapította meg a Henry Surtees Alapítványt, melynek elsődleges célja, hogy balesetek sérültjein segítsen.
