Holott valójában tudjuk jól, hogy a világ legnagyobb teherbírású, fizikálisan és mentálisan is legfelkészültebb sportolóiról, versenyzőiről van szó. Éppen ezért elgondolkodtató, amit láttunk, hiszen a korábbi években azért az nem volt megszokott jelenség, hogy a világbajnok istálló mindkét versenyzője fizikai problémáktól és betegségtől szenvedjen az év második tesztjén, a sokak szemében egy terminátor vagy egy szamuráj őserejével rendelkező Fernando Alonso pedig egy látszólag kis koccanástól napokra, hetekre kidőljön a sorból.
Ez egy teljesen új, aktuális modernkori jelenség, aminek véleményem szerint aligha abban kell keresnünk az okát, hogy a mai F1-es versenyzőket ne olyan kemény fából faragták volna, mint a hajdani nagy elődöket, Michael Schumachert és a többieket. Az ok véleményem szerint sokkal inkább abban keresendő, hogy az utóbbi években drasztikusan lecsökkent a téli szünet időtartama, és mára odáig fajult a helyzet, hogy az előző idény utolsó versenye, valamint az idei szezon első kollektív tesztje között csupán két hónap telt el.
Ez gyakorlatilag már azt jelenti, hogy a holtszezon fogalma, mint olyan, elavulttá vált és jelentését vesztette, hiszen nagyjából ugyanennyi idő kell a szezon előtti alapozó edzések elvégzéséhez, és a megfelelő fizikális erőnlét eléréséhez az új szezon rajtja előtt. Vagyis gyakorlatilag a pihenési, regenerálódási idő nullára csökkent, és a pilótáknak folyamatosan topformában kell lenniük, így esnek át egyik szezonból a másikba, szinte egy lélegzetvételnyi szünet nélkül.
Sajnálni persze nem kell őket, mert busás fizetést kapnak érte, és hát önvállalt missziójuk az autóversenyzés, de ettől függetlenül a jelenség létezését fel kell ismernünk, és számolnunk kell vele. Ezek a srácok borzasztóan nagy fizikai és idegi terhelésnek vannak kitéve egy versenyszezon során, ahol nemcsak az F1-es autókban jelentkező G-erőkkel kell megküzdeniük, hanem az F1-et körülvevő eredménycentrikus és ez által állandó stresszel járó közeggel is. Amikor épp nem a versenyhétvégén próbálják a maximumot kihozni rendelkezésre álló csomagjukból, akkor média- és szponzori kötelezettségeiknek tesznek eleget, szurkolókkal találkoznak, autogramokat osztanak, mindenki elvárja tőlük, hogy mosolyogjanak, kedvesek legyenek az emberekkel – ez mind-mind energiát vesz ki belőlük. Nem beszélve arról az esetenként brutális felkészülési és edzésmunkáról, amit az F1-es pilóták végeznek.
Ezt a fajta hajtást, ezt az állandó mókuskereket, tényleg csak a legkeményebb, legkitartóbb sportemberek képesek elviselni, és ha ehhez még hozzájön némi plusz terhelés, főleg idegi, szellemi igénybevétel és stressz formájában, akkor sokszor bizony még ők sem! Szemléltetésképp, hadd vonjak párhuzamot egy másik sportággal, ahol meglátásom szerint még hatványozottabban tetten érhető a szóban forgó jelenség. Ez pedig a tenisz.
Rafael Nadal, Roger Federer, Novak Djokovic, Andy Murray és a többi sztár hétről hétre szinte megállás nélkül meccsel egymással egész évben. Egyik torna véget ér, máris jön a másik, és ugyan egyiken sem kötelező elindulniuk, de ha világelsők akarnak lenni, akkor tulajdonképpen mégis muszáj minden jelentősebb versenyen ütőt ragadniuk. Náluk még a technikai tényező sem segít, a motor a saját lábuk, és egész évben a saját erőtartalékaikat élik fel, hogy aztán a következő évben szinte egy perc szünet nélkül folytatódjon elölről az egész. És mit látunk ennek következményeként? Azt, hogy senki sem tud világelső lenni mondjuk 4-5 éven át egyhuzamban, vagy legalábbis nagyon ritkán fordul ez elő, mégpedig azért, mert ezt a mókuskereket senki sem képes a végtelenségig bírni szusszal.
Legyen a világ legnagyobb teherbírású sportolója az ember, még az ő ereje is véges, és egy idő után elfogy. Ettől vagyunk emberek és nem robotok. És amint ez bekövetkezik, törvényszerűen jön a váltás! Így aztán a világelsőség elkezd szépen vándorolni, ahogy óhatatlanul jön az addigi legjobbnál egy törvényszerű sérülés, vagy jobb esetben csak egy szellemi kimerültség az éveken át tartó folyamatos koncentráció miatt. Olyan szinten túl vannak hajszolva, hogy ez náluk már szerintem elkerülhetetlenül így működik.
Az F1 esetében talán még nem ilyen drasztikus a helyzet, de tüneti jelek az elmúlt években egyre inkább tapasztalhatóak voltak. A legszembetűnőbb példa a múlt heti barcelonai teszt volt. Lewis Hamilton, a regnáló világbajnok, akinek a leginkább önbizalomtól és erőtől duzzadva kellett volna elméletileg megkezdenie újabb világbajnoki hadjáratát, fél nap után kidőlt a sorból influenzával, míg Nico Rosberget egy makacs nyakideg-becsípődés hátráltatta. Szinte láttuk a lelki szemeink előtt, ahogy a Mercedesnél a nap végén összeül a nyugdíjas klub és egy römiparti mellett, mindenki elmeséli, hogy hol fáj neki… Ez persze sarkítás és túlzás, de hát elgondolkodtató, hogy éppen velük történt meg mindez, és nyilván nem véletlen. Nézzük csak meg, melyik két pilótát vehette szellemileg a leginkább igénybe az előző idény? Kiket ért a legtöbb stressz? Kiken ütközhet ki először az, ha túl rövid volt a téli szünet? Ugye, hogy pont ők ketten…
És ki lehet a harmadik ilyen pilóta? Tán nem épp az a Fernando Alonso, aki öt év ferraris szenvedés után élete talán legnehezebb döntését izzadta ki vérrel-verejtékkel, elhagyva csapatát, és visszatérve a McLarenhez? Elég volt megnézni a képeket, látszott is rajta, hogy borzasztóan elfáradt ebben az egészben. Így pedig veszélyes nekivágni egy új szezonnak, mert az F1-ben nem babra megy a játék, itt mindenkinek minden másodpercben topon kell lennie. Nem tudjuk pontosan, mi okozta Alonso barcelonai balesetét, az pedig pláne rejtély mindenkinek, hogy a látszólag kis becsapódás ellenére, mitől sérült meg annyira, hogy agyrázkódást kapott, és nemcsak az eheti tesztre dőlt ki a sorból, de a legfrissebb hírek szerint még az Ausztrál Nagydíjon való indulása is kérdésessé vált. De az biztos, hogy a legkevésbé sem jellemző rá ez az eset. Sem a hiba, sem a sérülés. Sehogy sem illik abba az elpusztíthatatlan „vasember” képbe, ami róla alakult ki az elmúlt években. És még egyszer mondom: külső szemlélőként is lehetett rajta látni, hogy brutálisan fáradt. Persze, hogy az, hiszen tavaly november 23-án zárult le egy öt éves szüntelen hajtással teli korszak az életében, és idén február 1-jén már egy másik csapat autójával, egy másik hihetetlenül sok energiát igénylő projekt keretében gördült pályára az első jerezi teszten. Pihenés lényegében kizárva, és hány éve megy ez így?
De felemlíthetjük példaként a 2011-es szezon elejét is. 2010-ben Alonso élete teljesítményét nyújtotta, minden versenyen tényleg a maximumot hozta ki a Ferrariból, így lehetett egyáltalán esélye egészen a szezonzáróig a vb-címre. Ott elbukott ugyebár Sebastian Vettellel szemben, és a leintés után egy megfáradt, kissé összetört sportember benyomását keltette. A következő szezon elején aztán ennek megfelelően kissé enerváltan teljesített, ami szinte törvényszerű volt, hiszen az előző szezonban ő emésztette fel a legtöbbet saját energiatartalékaiból, gyakorlatilag mindet.
Másik példa: Vettel tavalyi érthetetlen visszaesése. Ha jobban belegondolunk, ez is teljesen törvényszerű volt négy év tökéletes szellemi koncentrációja és teljesítménye után. Talán az se teljesen véletlen, hogy éppen azt követően jött el ez a visszaesés, hogy nagy elődje és példaképe, Michael Schumacher súlyos síbalesetet szenvedett, és sokáig azt se lehetett tudni, egyáltalán túléli-e az esetet. Tudjuk, hogy az egész mezőnyből Vettel áll a legközelebb Schumacherhez, ő köszönheti neki a legtöbbet, teljesen természetes az, ha ez is kihatással lett volna 2014-es teljesítményére, elvégre ő is csak egy ember, még ha sokszor földöntúli teljesítményt is nyújt a pályán.
Persze a show-nak mindig folytatódnia, és pörögnie kell, de egy ilyen szintű állandó hajtásban nagy a kockázata annak, hogy a legnagyobb lángelmék és tehetségek is hamar kiégnek. Mindez addig probléma, amíg nem ismerjük fel a jelenséget, és nem teszünk ellene, illetve megvárjuk, hogy nagyobb baj bekövetkezzen. Nem normális, amit múlt héten Barcelonában egyébként rendkívül edzett sportemberektől láttunk. Így lesz a kősziklákból puding. Jó étvágyat!
