„Amikor a szombati hazaérkezés után elkezdtem írni ezt a bejegyzést, még úgy éreztem magam, mint amikor pénteken kiszálltam a Civicből a második futam leintése után Dohában. Helyi idő szerint éjjel kettőkor keveredtem vissza a szállásra, és négykor már indultunk a repülőtérre, nem tudtam aludni a történtekre. Akkor még a düh és csalódottság munkált bennem, így végül úgy döntöttem, jobb, ha hagyok időt magamnak az események megemésztésére. Úgyhogy ma újra nekifutottam a blogírásnak.
Világbajnoki negyedik lettem 2016-ban. Még a katari út előtt írtam egy esélylatolgatót, hogy melyik elviekben lehetséges év végi helyezésemre hány százalékot adnék. A negyedik helyre adtam messze a legtöbbet, 40 százalékot. És ha nem tudnám azt, hogy milyen út vezetett el végül ehhez a negyedik helyhez, azt mondanám, hogy oké, erre volt a legnagyobb esély, nem történt semmi különös.
De még mindig tisztán emlékszem arra a dühre, ami miatt az is megfordult a fejemben a szezon utolsó kanyarjaiban, hogy a célegyenes előtt lefékezem az autót tüntetőleg. Aztán persze győzött a józan ész, ilyet nem tehetek, sportember vagyok. Az első gondolatom mégis ez volt, amikor a visszapillantóból azt láttam, hogy Yvan Muller elengedi Tiago Monteirót, és ezzel beleszól a bajnokság végkimenetelébe. Azóta visszanéztem az esetet, és továbbra is az a véleményem, hogy ez elengedés volt, nem pedig önkéntelen hiba, ívről való lecsúszás.
Teljesen váratlanul ért ez a pályán. Arra számítottam, hogy Muller a WTCC-s búcsúfutamán foggal-körömmel küzd majd minden egyes pozícióért, ahogyan azt az elmúlt tíz évben tette. Továbbra is az egyik legjobb pilótának tartom, aki ellen valaha versenyeztem, és azt sem vitatom, hogy joga volt ehhez a döntéshez, amit nekem el kell fogadnom. Neki viszont azt kell elfogadnia, hogy megvan a véleményem a dologról. Nem beszéltünk a futam után, ebben az esetben nem is lett volna mit mondanunk egymásnak.
Tiagóval persze beszélgettünk, boldog volt, hogy vb-harmadik lett, és szerintem jól tette, hogy lecsapott a kínálkozó lehetőségre. Gratuláltam is neki, mert egyébként nagyon erős idényt futott, és ebben az évben kifejezetten jó lett a kapcsolatunk. A csapatban mindenki próbált vigasztalni, sokat jelentett az is, hogy a magyarországi barátok ilyen messzire elrepülve a helyszínen biztattak. És elmondhatatlanul fontos volt Johanna jelenléte. Ő már ismer annyira, hogy tudja, ilyen helyzetben többet segít, ha csak egyszerűen mellettem van, mintha kedves szavakkal próbálna lelket önteni belém.
Szerencsére viszonylag hamar visszanyertem a lelkesedésemet, mert a futamok után még fontos események zajlottak a boxban. Két olyan kollégát is búcsúztattunk japán részről, akik a projekt kezdete óta csapattagok voltak. Nekik négy éves kemény munkájuk volt abban, hogy minél sikeresebb legyen a Honda a WTCC-ben. Alázatosan dolgozni tovább, hogy jövőre még jobb legyek – erre gondoltam ezekben a megható pillanatokban. Minden támogatást megkaptunk a csapattól, hogy szabadon versenyezzünk. Jól érzem magam, és motivált vagyok.
2017 pályafutásom legfontosabb éve lesz. Rengeteg erőt és önbizalmat ad a tudat, hogy úgy készülhetek erre a szezonra, hogy idén a saját magam elé állított mércének megfeleltem. Mert a pályán elért eredményeket tekintve én lettem a legjobb hondás és a vb-harmadik, hiszen Marokkóban két ponttal többet szereztem Monteirónál. Ha nem zárják ki utólag a Hondát erről a versenyről, belefért volna Muller elengedése is a végén Katarban. Lehet, hogy évek múlva erre már senki nem fog emlékezni, és csak annyi marad az egészből, hogy 2016-ban negyedik lettem, de most nekem számít és fontos a tény, hogy a valaha volt legjobb szezonomat zártam a WTCC-ben.
És tudjátok mit? Inkább most történjen egy olyan eset, ami bántja az igazságérzetemet, mint majd akkor, amikor a világbajnoki cím lesz a tét! Hiszem, hogy eljön ez a pillanat is. Talán már nem is olyan sokára...
Ez történt még Katarban: Gumibála és váltóhiba
Az időmérőn jól ment a vezetés, a Q3-ban kockáztatnom kellett. A Q1-es és Q2-es időkből kiindulva úgy gondoltam, hogy egy biztonsági körrel csak a 4-5. helyre lehet esélyem, viszont a vb-3. helyhez nekem első soros rajtpozíció kellett. A pálya leggyorsabb kanyarjában kicsit elszámítottam magam, súroltam a gumibálát, aminek következtében megsérült az autóm. Ha kockáztatsz, ez benne van. Egyszer bejön, máskor ilyen árat fizetsz érte. Utólag persze kiderült, hogy nem kellett volna tökéletes kör, de akkor, amikor rajtam volt a sor, ezt még nem tudhattam.
A két futamon hiba nélkül, ésszerű kockázatokat vállalva vezettem. A legnagyobb nehézséget az jelentette, hogy váltóhibával küszködtem.Ezekben a versenyautókban alapvetően nem kell kuplungolni, csak nyomod a padlógázt és húzod a kart, így lehet felfelé váltani. Na nálam ez az első futamon nem működött, csak nagyon nehezen tudtam váltani. A két futam között kiderült, hogy meg lehetne javítani a problémát, de csak a parc fermé szabály megszegésével, úgy pedig a mezőny végéről kellett volna rajtolnom a Fő futamon.
Ezt mindenképpen el akartam kerülni, ezért a második futamon csak úgy tudtam váltani, hogy mindig el kellett vennem a gázt, és ha még ez sem volt elég, a kuplungot is használnom kellett. Ezáltal egyrészt sokkal több ideig tartott a váltás, másrészt a gáz elvételével lendületet is vesztettem, ami az egyenesekben mindig hátrányt jelentett. Nem volt könnyű így végigvezetni a két futamot.”
