Onnantól kezdve, hogy a 15., illetve a 12. helyről rajtoltam a két sanghaji futamon, egyértelmű volt, hogy szerencsére lesz szükségem az erős pontszerzéshez. Az első futamon kijutott belőle, a másodikon nem. Összességében pedig örülök, hogy túl vagyunk Kínán
Nagyjából az történt Sanghajban, amire előzetesen számítottam, de azt azért el kell mondanom, hogy a nehéz szituációtól függetlenül szeretek előrébb végezni az időmérőn a 15. helynél... Pénteken hiába voltunk másodikak a teszten, mondtam mindenkinek, hogy felesleges még behűteni a pezsgőket, mert ez a kép közel sem reális. Sajnos a második szabadedzésre már a helyünkre is kerültünk, úgy éreztem magam, mint a Slovakia Ringen, ahol egy viszonylag jó körrel is esélytelenek voltunk. Így nem okozott különösebb meglepetést az, hogy az időmérőn a Q2-be sem tudtunk továbbmenni. Ez egyedüli hondásként Gabriele Tarquininek sikerült, aki kb. két tizeddel volt gyorsabb nálam. Böngésztem a telemetriát, és kiválóan sikerült neki az időmérő, el kell ismernem, hogy egyszerűen gyorsabb volt nálam aznap. A Q1-ben nekem is volt három lehetőségem, de amit Tarquini meg tudott csinálni, azt ezúttal én sajnos nem.
A 15. helyről rajtolva tisztában voltam vele, hogy hatalmas adag szerencse kell ahhoz, hogy értékelhető mennyiségű pont kerüljön a zsákba.Várakozáson felül sikerült a rajtom és az első egy-két kanyarban a helyezkedés is, aminek köszönhetően sikerült három-négy helyet feljönnöm. Szerencsére kimaradtam a nagy ütközésekből is, aminek köszönhetően megint előrébb kerültem, hiszen többen kiálltak vagy visszaestek. Nem nagyon érzékeltem, hogy mi történt előttem, mindig csak az utolsó pillanatban vettem észre, hogy éppen melyik irányból kell kerülgetnem az autókat. Egyszer-kétszer csak centiken múlott, hogy nem szaladtam bele valamelyikbe.
Miután összerendeződött a mezőny, a hetedik helyen találtam magam, méghozzá úgy, hogy közvetlenül előttem Nicolas Lapierre, mögöttem pedig Ma Csing-hua volt. Rajt előtt sem foglalkoztam azzal, hogy a kínai versenyző a második helyről indult, és ebben az esetben sem számított, hogy pont ő van mögöttem – ilyenkor nem gondolok a pontverseny állására, csak az adott feladatra koncentrálok. Az pedig nem volt könnyű, mert egy ilyen hármas vonatozás közepén lenni sosem egyszerű, pláne nem akkor, ha a leglassabb van legelöl, és a leggyorsabb leghátul. Ebben az esetben pont ez történt, mert én éreztem, hogy valamivel gyorsabb vagyok Lapierre-nél, ugyanakkor azt is, hogy Ma kb. ugyanennyivel gyorsabb nálam. Nagyon oda kellett figyelnem, hogy Ma ne tudjon beszúrni mellém, de aztán egyszer csak észrevettem, hogy az egyik féktávon lesodródik az ívről, és nem is tűnt fel többet mögöttem. Ettől a pillanattól elkezdhettem felállítani a tervemet Lapierre megelőzésére.
A futam felénél próbáltam meg először a Lada elé kerülni a hosszú egyenes végén. Mivel nem követett minket senki sem, viszonylag kockázatmentesen tudtam kipróbálni azt, hogy körülbelül hol kell fékeznem hozzá képest ahhoz, hogy a kigyorsításnál ne tudjon visszavágni. Elsőre nem jött össze, vissza is előzött, de utána végig az járt a fejemben, hogy legközelebb mit kell másképp csinálnom. Arra jutottam, hogy az utolsó körben lehet a legtöbb esélyem a manőver sikeres kivitelezésére, és ekkor már minden úgy történt, ahogyan elterveztem. Nem hezitáltam az előzésnél, mert legrosszabb esetben ugyanúgy visszavágott volna elém, mint az első próbálkozásomnál. A pálya elég széles volt ahhoz, hogy ne legyen koccanás a dologból, így nem éreztem kockázatosnak a csatát.
Az első futamban megsérülő Chevroletek miatt a második rajtnál három hellyel előbbről, a 12. rajtkockából indulhattam, ami sokat változtatott a hozzáállásomon. A 15. helyről kevésbé volt reális az erős pontszerzés, de a 12.-ről indulva tudtam, hogy egy jó rajttal, plusz az előttem lévő Citroënekre rátapadva szépen előre lehet lépni. Sajnos nem sikerült olyan jól a helyezkedés, mint az első futamon, rögtön az első kanyar kigyorsításánál nekem jöttek. Aztán a 9–es, 10–es kanyarnál Ma megtolt hátulról, és kiszorított a kanyar kijáratánál. A következő féktávon pedig hatalmas ütést kaptam a mellém bebújó Nick Catsburgtól. Neki fel is kellett adnia a versenyt, de az én futóművem is megsérült, az autó szinte kormányozhatatlanná vált, folyamatosan vibrált. Reménykedtem benne, hogy talán így is meg lehet szerezni a 9–10. helyet, de végül örültem, hogy be tudtam fejezni a futamot.
Tudtam, hogy a hátralevő versenyek közül Kína lesz a legnehezebb, örülök is, hogy túl vagyunk rajta. A pozitívumot ezúttal elsősorban Tarquini teljesítményében lehet keresni, hiszen egy olyan pályán is fel tudott állni a dobogóra, ahol minden a Honda ellen dolgozott. Egyúttal bebizonyosodott, hogy 40 kilós pluszsúllyal is van esélyünk harcolni a Citroënek ellen, amelyek a hosszú egyenesen kamatoztathatták a tempófölényüket.
Persze Tarquini remeklésével még szorosabb lett az év végi negyedik helyért való versenyfutás, hiszen az olasz egyetlen pontra megközelített. De még mindig én vagyok az ötödik, és fontos volt, hogy a negyedik Ma sem tudott meglépni tőlünk hazai pályán. Tiago Monteirót is beleszámolva 13 ponton belül van négy versenyző, ebből még bármi lehet. Én mindenesetre kifejezetten élvezem ezt a kiélezett harcot. Nyilván sokkal kényelemesebb lenne 30 pontos előnyről visszanézni a többiekre, de nagyon motivál a jelenlegi helyzet. Főleg, hogy azt érzem, minden esélyünk megvan arra, hogy önerőből odaérjünk a negyedik helyre ismét. És egy kicsit abban is bízom, hogy az utolsó két helyszínen újra mellénk áll a szerencse, mert azt látni kell, hogy Japánban a motorhiba miatt és most Kínában a belém szaladó Lada miatt is értékes pontokat veszítettünk a második futamokon.
