„A harmadik nap első részét még sikeresen teljesítettem, de a speciál szakasz már sajnos megoldhatatlan feladatok elé állított. Körülbelül 30-40 kilométerrel az etap kezdete után a borzasztó mély talajban többen is elakadtunk, autók, quadok és motorok egyaránt bajba kerültek.
A problémát tovább fokozta a tény, hogy egy kiszáradt tó medrébe érve eltévedtünk, és a több választható nyom közül sem sikerült megtalálni az egérutat. A keresgélés során egy alkalommal majdnem le is estem a tátongó szakadékba. Az idei évre nehezítettek a navigáció szabályait is, így nyugodtan mondhatom, teljes mértékben magunkra voltunk utalva. A kezdeti tanácstalanság után kisebb bolyba verődve folytattuk az utunk, és rá is találtunk a helyes útra - azonban ekkor én szerencsétlenül elestem, a többiek pedig tovább száguldottak.
Annyi erőm nem maradt, hogy felállítsam a gépet, így kénytelen voltam meghozni életem legnehezebb döntését. A kimerültség, a teljes kiszolgáltatottság és a halálfélelem egyszerre kavargott bennem, közben szépen lassan már a motorban található vízkészletet is feléltem. Hosszú órákig nem járt felém senki, így megnyomtam a konzolon lévő segélyhívó gombot, amivel értesítettem a szervezőket. Beszéltünk telefonon is, helikoptert küldtek értem egy orvossal, aki nyomban megvizsgált. Miután végzett, már vissza sem engedett, azt mondta, hogy a végletekig elkészültem, és itt a vége. Leszerelték minden műszerem, majd felszálltunk. Nem szégyellem, sírva hagytam ott a motorom… Egy repülőtérre vittek, ahol több sérült versenyző is várta, hogy együtt továbbinduljunk a San Salvador de Jujuy-i táborba. Nagyon el voltam keseredve, de ezeket a srácokat látva hálát adtam a jóistennek, hogy nem lett komolyabb bajom.
A szerencsétlenségemet még tovább tetőzte, hogy a repülő San Salvador felé komoly viharba került és vissza kellett térni a kiindulási pontra. Végül itt éjszakáztunk, a szervezők nagyon kedvesek voltak, elszállásoltak és étellel kínáltak bennünket. A vacsora alatt beszélgettem a többiekkel, köztük öreg Dakaros rókákkal, akik mind azt hangsúlyozták, hogy nem vészes, ami történt, ez abszolút benne van a pakliban. Ugyan ettől még nem fáj kevésbé a dolog, de most döbbentem rá igazán, hogy mit is jelent a Dakar rallye.
A konklúzió, amit jelenleg képes vagyok levonni, az az, hogy százszor-ezerszer nagyobb megterhelést jelent az egész, mint ahogy elképzeltem. Iszonyatos a mentális kihívás, tulajdonképp ennek lettem én is az áldozata. Utólag már nagyon-nagyon bánom, hogy megnyomtam azt a gombot, és borzasztóan üresnek érzem magam miatta. Lehet, hogy mégis tudtam volna folytatni…? Most már nem érdemes ezen rágódni. Jelenleg épp úton vagyunk a csapattal Bolíviába, és rettenetes érzés látnom a még versenyben lévő pilótákat… Hogyan tovább? A napokban eldől, hogy hazautazunk e, vagy elkísérjük a fiúkat a végéig, egyfajta tapasztalatszerzés gyanánt. Ami biztos, ha következőleg belevágok, sokkal keményebb felkészülést, és összeszedettebb előkészületeket igényel majd ez a feladat. Erre nem tudom, mikor kerülhet sor, de nem hiszem, hogy mindez jövőre lesz.
Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy ide még vissza kell térnem!!
Szeretnék köszönetet mondani mindenkinek a hihetetlen támogatásért, a váciaknak a szurkolásért, és természetesen a szponzoraimnak, akik nélkül az álmomból sosem lett volna valóság!”
