Miután tegnapi cikkünkben rámutattunk, a csapatokat tekintve miért a Mercedesé minden idők legdominánsabb hároméves periódusa a Formula-1 történetében, több olvasónk is azt kérte, hogy vizsgáljuk meg hasonló szempontok szerint azok versenyzők teljesítményét is, akik egy-egy adott évben magasan a többiek fölé nőttek. A vizsgálatba azokat a pilótákat vontuk be, akik egy szezonban az elérhető futamgyőzelmek legalább 60 százalékát behúzták, vagy a maximálisan megszerezhető pontok 80 százalékát.
E két kritérium figyelembe vételével a következő bajnoki győzelmek kerültek be a vizsgálatba: Alberto Ascari (1952), Juan Manuel Fangio (1954), Jim Clark (1963 és 1965), Michael Schumacher (2002 és 2004), Sebastian Vettel (2011 és 2013), Lewis Hamilton (2015) – érdekes, hogy az 1970-80-90-es évtizedekből egyetlen szezon sem felelt meg egyik feltételnek sem.
Győzelmek
A futamgyőzelmeket tekintve Alberto Ascari 1952-es szezonja utolérhetetlen, hiszen mind a hat futamot megnyerte, amelyen rajthoz állt az idényben (ahogy a cikk alján is írjuk, az Indy 500-akat nem vettük figyelembe). Ez 86 százalékos győzelmi mutatót jelent, amit megközelíteni sem igazán sikerült az F1 történetében: Juan Manuel Fangio 1954-ben versenyei 75, Michael Schumacher 2004-ben 72, míg Jim Clark 1963-ban 70 százalékát nyerte meg.
Dobogók
A dobogós helyeket illetően viszont Michael Schumacher a király, aki a sportág történetében egyedüliként egy szezon minden versenyét a pódiumon zárta. Jim Clark is közel járt ehhez a bravúrhoz, de az 1963-as szezonnyitón vezetése birtokában hagyta cserben a Lotus váltója, a fennmaradó kilenc futamon viszont mindig az első három között zárt. Szintén csak egyszer maradt le a pódiumról Fangio 1954-ben 88 százalékos eredményt ért el, miután a Brit Nagydíjon egy nehezen kezelhető Mercedesszel többször hibázva „csak” negyedik lett – Vettel és Hamilton 2011-es, illetve 2015-ös 17/19-es mutatója ennél egy hajszállal jobb, 89 százalékos arányt jelent.
Pole-pozíciók
A pole-okat illetően érdekes helyzetben vagyunk, hiszen a vizsgált szezonok legjobbja, Vettel 2011-es idénye „csak” az ötödik legjobb az F1 történetében a maga 79 százalékos mutatójával. Ennél Senna Mansell (1992, 88 százalék), Senna (1988 és 1989, 81 százalék) és Prost (1993, 81 százalék) is tudott magasabb hatékonysággal „dolgozni” az időmérőkön, a futamgyőzelmeket és a megszerzett pontokat tekintve viszont e szezonok egyike sem volt annyira domináns az említett pilóták részéről, mint a most vizsgáltak – sőt, Senna még csak a bajnoki címet sem szerezte meg 1989-ben. A vizsgált idények közül Vettel után Ascari jön (1953, 75% és 1952, 71%), majd Clark 70 százaléka 1963-ból. Hogy az időmérőkön és a futamokon mutatott fölény nem feltétlenül függ össze, azt jól mutatja, hogy Michael Schumacher például karrierje két, a vasárnapokat tekintve legdominánsabb szezonjában egyik alkalommal sem érte el az 50 százalékos pole-mutatót, két, ezeknél kevésbé fölényes győzelme (2000 és 2001) alkalmával viszont igen.
Pontok
A futamokon elérhető maximális pontszámot tekintve Alberto Ascari végzett a lista élén néhány tized százalékkal megelőzve Michael Schumachert – az olasz 1952-ben 53,5 egységet szerzett a lehetséges 63-ból, míg a német kereken ötven évvel később 144-et a 170-ből (ahogy a megjegyzések közt olvasható, nem csupán a bajnokság végeredményébe számító futamokat vettük figyelembe – ez esetben ugyanis két-két 100%-os eredmény született volna Ascari és Clark esetében). A 85 százalékhoz Vettel 2013-ban és 2011-ben is közel járt, előbbi évben 397, míg utóbbiban 392 egységet szerzett meg a lehetséges 475-ből.
Bajnoki fölény
Ebben a vizsgálatban azt vettük figyelembe, hogy arányaiban mennyivel szerzett több pontot egy versenyző a bajnokság második helyezettjénél. A csúcsot Jim Clark és Juan Manuel Fangio 1963-as, illetve 1954-es bajnoki címe jelenti e tekintetben, ők ketten tudtak ugyanis legalább kétszer annyi pontot szerezni, mint a második legtöbbet begyűjtő versenyző – az összehasonlíthatóság kedvéért itt is az összes megszerzett egységet vettük számításba, s nem csupán azokat, melyek a bajnoki végeredménybe is beleszámítottak. A harmadik helyen Ascari következik (1952, 98%-os fölény a másodikkal szemben), a negyediken pedig Schumacher (2002, 87%).
Mivel a Formula-1 során több különböző pontrendszer volt érvényben, ezt az összevetést elkészítettük úgy is, hogy minden szezon eredményét kiszámoltuk a 2010 óta érvényes rendszer szerint. Így Fangio 1954-es fölénye messze kiemelkedik a többi közül, hiszen e számítás szerint 139 százalékkal szerzett több pontot, mint a mögötte záró, míg a mögötte következő Clark „csak” 76 százalékkal. Érdemes kiemelni, hogy a ma érvényes rendszer szerint az 1965-ben a tízből hat futamot megnyerő Jim Clark elveszítette volna a bajnoki címet Graham Hill-lel szemben, ha ez a rendszer van érvényben.
Összegzés
A vizsgált versenyzők közül Lewis Hamilton az egyetlen, aki egyetlen kategóriában sem tudott a legjobb lenni, s Sebastian Vettel is csak a (mint fentebb rámutattunk) legkevesebbet számító pole-ok tekintetében. Ascari 1952-es, Fangio 1954-es, Clark 1963-as és Schumacher 2002-es szezonja viszont különböző szempontok alapján egyaránt joggal pályázna a „minden idők legdominánsabb F1-es szezonja” címre, s ezek közül már nehéz lenne objektíven választani.
Ha azonban mindenképp meg kellene jelölnünk egyet, akkor az 1952-es idényt választanánk, mely során Alberto Ascari az összes futamot megnyerte a leggyorsabb kör megszerzésével együtt, melyen rajthoz állt, s csupán egyszer nem az élről indulhatott – kivéve a bajnokságba számító Indy 500-at, melyre azon az áron nevezett be, hogy emiatt ki kellett hagynia a szezonnyitó Svájci Nagydíjat. Mivel lehetősége sem lett volna az év összes futamán részt venni, teljes indokolt, hogy a százalékokat az ő esetében a 8-ból csupán 7 verseny figyelembe vételével számoltuk ki – legyen az akár az Indy 500, melyen rajthoz állt, vagy a svájci GP, melyet kihagyott.
A modern időket tekintve, ahol az 1950-60-as évek futamainak mindegy két-két és félszeresén kellene hasonlóan kiemelkedő produkciót nyújtani, egyértelműen Michael Schumacher 2002-es szezonját nevezhetjük a legfölényesebbnek Vettel 2011-es és Hamilton 2015-ös produkcióját megelőzően.
Megjegyzések: az 1950-es években az Indy 500-akat nem vettük figyelembe – a maximálisan megszerezhető pontok és egyéb statisztikák tekintetében azon szezonok esetében, amikor nem az összes nagydíj eredménye számított bele a bajnokság végeredményébe, az Indy 500-akat kivéve minden futamot számításba vettünk.
