A 70-es évek volt az F1 történetének azon időszaka, amely során a csapatok mérnökei egyre sűrűbben álltak elő kreatív és merész ötletekkel, hogy előnyt szerezzenek a riválisokhoz képest, munkájukat azonban még nem szorították keretek közé olyan szigorú szabályok, mint a későbbi évtizedekben, és különösen napjainkban. Ennek eredményeként a legkülönbözőbb külsejű, esetenként nem túl esztétikus F1-es gépek születtek meg, köztük olyan darabok is, melyeknek kitörölhetetlen helyük van a sportág történelemkönyveiben. Talán a legemlékezetesebb közülük a Tyrrell P34-ese, amelynek kultuszát mutatja, hogy még egy bőséges, angol nyelvű weboldal is tiszteleg előtte.
A P34 (Project 34) nem az egyetlen hatkerekű autó a Formula-1 történetéből, de az egyedüli, amely a versenypályáig is eljutott, ott pedig majdnem két teljes szezont lehúzott. A tervező Derek Gardner elképzelésének lényege az volt, hogy apró, 10 inch átmérőjű kerekeket rejtsen az első légterelő mögé, ezzel akadályt elhárítva a levegő áramlása elől, és csökkentve a légellenállást. Mivel azonban a kisebb kerekek révén kevesebb gumi érintkezett az aszfalttal, kanyarodás közben pedig csökkent a mechanikai tapadás, az autó elejét két párral szerelték fel belőlük. A komplex felfüggesztés lehetővé tette, hogy mind a négy kormányozható legyen. A hátsó abroncsok mérete megszokott maradt.
Az autó prototípusát 1975 szeptemberében, Londonban mutatták be a sajtó előtt – a megjelentek nem tudták eldönteni, hogy tréfa vagy egy zseniális találmány áll előttük. Frank Williams is jelen volt a bemutatón, csapattulajdonosként ő azt sem hitte el, jól látja egyáltalán, amit lát. A tesztelés csak később kezdődött, és számos aggályt vetett fel, mint az első abroncsok gyors kopását és a kanyarokban való nehéz kezelhetőséget, de Ken Tyrrell bizalmat szavazott a P34-nek az 1976-os szezonban.
A dél-afrikai Jody Scheckter, aki 1974-ben, első teljes évében az utolsó versenyig harcban volt a világbajnoki címért, valamint csapattársa, Patrick Depailler a szezon első három nagydíján még az öregedő 007-est használta. Spanyolországban Depailler kapta meg elsőként a P34-est, amellyel máris megszerezte a harmadik rajtkockát, míg Scheckter a régi modellel csupán 14. pozícióba kvalifikált, ezzel a csapat jó képet kaphatott a hatkerekű versenyképességéről. Monacóban, Scheckter csupán második, Depailler harmadik versenyén a konstrukció kettős dobogót szerzett.
A bajnokság következő fordulóján, a svédországi Anderstorpban Scheckter – aki kollégájával ellentétben nem tudott kibékülni a radikális kialakítással – megszerezte a P34 első pole-pozícióját Mario Andretti (Lotus) és Chris Amon (Ensign) előtt. Depailler negyedik lett a bajnokságot toronymagasan vezető Niki Lauda előtt. A Ferrari ekkor nyolc verseny óta volt veretlen, az 1976-os addigi hat futamon egyszer Clay Regazzoni, ötször Lauda győzedelmeskedett. (Spanyolországban valójában a mclarenes James Hunt szelte át elsőként a célvonalat, őt azonban a nagydíj után diszkvalifikálták, az eredményt szeptemberben visszaállították.)
Ezúttal mégsem a Ferrari, hanem a szintén új modellel, a 77-essel versenyző Lotus tűnt a július 13-án futott verseny favoritjának, Andretti – aki Monacót azért hagyta ki, mert az indianapolisi 500 mérföldesen indult – lerajtolta és le is rázta Schecktert. A csapattal azonban rövidesen, szinte egy időben azzal, hogy a másik fekete-arany autóval a hazai Gunnar Nilsson a bokszutca falának ütközött, közölték, hogy Andretti kiugrás miatt egyperces időbüntetést kap. Az amerikai versenyzőt nem törte össze a hír, taktikát váltott, és igyekezett 60 másodpercnél nagyobb előnyt kiépíteni, hogy az ítélet ellenére is győzhessen. Szándéka akkor hiúsult meg, amikor autója motorhiba miatt lerobbant alatta – a 77-essel még egyszer sem tudott eljutni a célig.
Mivel Chris Amon pár körrel korábban búcsúszott, a két P34-es első-második helyen találta magát, a nem túl eseménydús futamon pedig gond nélkül befutottak ezekben a pozíciókban. Scheckter negyedik sikere az első – mint azóta tudjuk, egyben utolsó – hatkerekű autó által szerzett F1-es győzelmet is jelentette. Fél percre tőle Niki Lauda szezonja legrosszabb eredményét szerezte meg a harmadik hellyel, Jacques Laffite (Ligier), az ekkori hivatalos állás szerint mindössze a szezonban másodszor pontot szerző James Hunt és a 11. rajthelyről hatodikként beérő Regazzoni előtt.
23 pontjával Jody Scheckter a bajnokság második helyére jött fel, lemaradása azonban olyan óriási volt az 55 ponttal rendelkező ferraris osztrákhoz képest, hogy csak viccelődve válaszolt, mikor esélyeiről kérdezték: „Sosem lehet tudni. Elképzelhető, hogy Lauda holnap elbotlik, és eltöri a lábát.” Másfél hónappal később a bajnokság éllovasa majdnem halálos kimenetelű balesetet szenvedett a Nürburgringen, év végén pedig egyetlen ponttal veszítette el a bajnoki címet a Svéd Nagydíj után csupán hetedik Hunttal szemben…
