Nüánszokon múlott, hogy Alboreto nevét ma nem emlegetjük az F1 történetének valaha volt legnagyobbjai között, de nyugodtan kijelenthetjük, hogy ő volt az egyik legnagyobb csillag azok közül, akik soha nem lettek világbajnokok az F1-ben.
Ha azt mondjuk, hogy 1985-ben teljesítette legsikeresebb évét az F1-ben, amikor a 2. helyen végzett az év végi összesítésben, azzal nem sokat mondunk. Ha viszont hozzátesszük, hogy Prost mögött lett második, olyan neveket megelőzve, mint Keke Rosberg, Senna, Elio de Angelis vagy Nigel Mansell, és mindezt olasz versenyzőként, a Ferrari színeiben tette, akkor már jobban a helyén tudjuk kezelni, mit jelentett ő az olasz motorsport és a tifosi számára.
Az azt megelőző évben például 4. lett a bajnokságban, ami önmagában megint csak nem mond sokat, de hozzátesszük, hogy csak Lauda, Prost és de Angelis végzett előtte, és többek között Piquet, Rosberg, Senna és Mansell is mögötte következett az összetettben, akkor máris más súlya van ennek a 4. helynek. Mert hát nem mindegy, hogy hol és mikor szerezte azt az ember.
Alboreto azok közé régivágású, klasszikus versenyzők közé tartozott, akik nagyon értettek az autó műszaki oldalához is. 1976-ban egy saját építésű autóval kezdte el bontogatni szárnyait a Formula Monza sorozatban, és noha azzal az autóval nem váltotta meg a világot, de tapasztalatot vélhetően kétszer annyit szerzett belőle, mintha csak beült volna egy kész versenygépbe. 1980-ban már az európai és az olasz F3-as sorozat bajnokaként tisztelhette őt a publikum, majd a rákövetkező évben már a Minardi csapat egyetlen dobogós helyezését szerezte az F2-ben, ezzel jegyet váltva magának az F1-be.
1981 és 1994 között 14 szezont húzott le az F1-ben, ez idő alatt 194 nagydíjon indult és öt győzelmet szerzett. Rengeteg csapatnál megfordult, és jó, illetve rossz tapasztalatokból is bőven kijutott neki. 24 évesen, a Tyrrell színeiben mutatkozott be, de első évében pont nélkül zárt. Második nekifutásra azonban már jött az első dobogó és az első győzelem is, legjobb olaszként a 8. helyen zárva a bajnokságot. 1983-ban Detroitban nyerni tudott a Tyrrell-lel, de ezt leszámítva egész évben csak egy pontot szerzett – sokatmondó adat arról a hihetetlen, két szélső véglet között mozgó ingadozásról, amelyet egész pályafutása mutat.
Legsikeresebb részét F1-es pályájának a Ferrarinál töltötte 1984 és 1988 között. Harmadik közös versenyükön rögtön győzelemre vezette a Scuderiát, amit viszont abban az évben már nem követett több a sorban. 1985-ben két győzelemnek örülhetett együtt a tifosival, de Gerhard Berger 1987-es érkezésével elveszítette az első számú pilóta szerepét a csapatnál, és 1988 végén távozott a Ferraritól. Összesen 80 nagydíjon indult tűzpiros színekben, ezt a rekordot csak 1995-ben tudta túlszárnyalni Berger.
Innentől lényegében egy vesszőfutás volt további F1-es pályafutása. Előbb a williamses szerződése hiúsult meg, majd a Tyrrell-lel akadtak érdekkülönbségei két szponzor, a Marlboro és a Camel miatt, majd röviddel ezután két szék között a földre esve a Marlborót is elveszítette, mint támogatóját, hogy aztán a Camel által támogatott Larrousse csapjon le rá. De hát ezek már nem Ferrari-szintű csapatok voltak, ahogy később az Arrows-Footwork, vagy épp a Scuderia Italia és a Minardi sem. Folyamatosan lefelé ívelt pályája, és többé megközelíteni sem tudta régi fényét.
Legalábbis az F1-ben! Formulaautós pályafutása mellett ugyanis a kezdetektől fogva egészen kiváló hosszútávú versenyző is volt. 1981 és 1983 között párhuzamosan indult az F1ben és a mai WEC elődjének számító Gyártók Világbajnokságán, ahol a rali-legenda Walter Röhl is volt csapattársa, együtt terelgettek egy csodaszép Lanciát. 1981-ben, első Le Mans-ján egy kategória 2. helyet tudott felmutatni, majd 1982-ben Riccardo Patresével az oldalán többek között a silverstone-i és a nürburgringi 1000 km-es versenyt is megnyerte.
F1-es visszavonulása után sem akasztotta szögre a bukósisakot, hiszen indult a DTM-ben, a Nemzetközi Túraautó-bajnokságban és a Sportautó vb-n is, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Kalandvágya és adrenalinéhsége azonban nem lankadt, így 39 éves fejjel belevágott az amerikai kalandba is, az IRL néhány futamán indulva, és egy dobogós helyezést is begyűjtve.
Legnagyobb F1-es kívüli sikerét 1997-ben aratta a Le Mans-i 24 órás viadal megnyerésével. Korábbi ferraris F1-es csapattársa, Stefan Johansson és a világ legrangosabb hosszútávú versenyén ekkor bemutatkozó, később Mr. Le Mans-ként elhíresült Tom Kristensen csapattársaként tudott nyerni Le Mans-ban.
Ezt követően is tovább hajtotta a vére, és a visszavonulás gondolata komolyabban soha nem foglalkoztatta. 2001-ben még megnyerte a 12 órás sebringi versenyt, mielőtt egy lausitzringi teszten tragikus módon életét vesztette. 44 éves volt ekkor.
2005-ben Giancarlo Fisichella az ő emlékének ajánlotta az F1-es Olasz Nagydíjon elért dobogós helyezését, és a Ferrari szurkolói máig legnagyobb hőseik között tisztelik őt és emlékeznek rá.
