Azon a felejthetetlen vasárnap délutánon volt valamilyen tapintható feszültség a levegőben. Túl voltunk már egy bajnoki csatán, mely ugyan békés végkimenetellel zárult, de tanúi lehettünk annak, amint a brazil ellenállhatatlanul tolta le pályáról riválisát Estorilban. Túl voltunk már Imolán, ahol a McLaren-pilóták egyezménye túlharsogta a lángok között szenvedő Bergert, és túl voltunk Monzán, ahol a nyíltan Ferrarihoz igazoló Prost a tifosi közé ejtette győzelmi trófeáját, őrületbe kergetve Ron Dennist.
Persze a rivalizálás nem csak rajtuk múlt. A mérnökök állítólag egymás elől titkoltak el adatokat pilótáik javára, félelem- és összeesküvés-érzet alakult ki a csapaton belül, amit a vezetés már nem tudott tovább kezelni. Senna nehezményezte a színfalak mögötti aljasságokat, mire a francia a Honda kedvencének nevezte a címvédőt. Ennek fizikai értelemben is hangot adott, amikor kecsesen alászignózott egy maranellói irodából származó papírdarabot, a Ferrarihoz kötelezve el magát az 1990-es szezonra – innen az ominózus monzai dobogós affér ötlete.
Ám a bajnoki cím eldöntésre várt, és két futammal a szezon vége előtt a Professzor nyerő helyzetbe került: előnye tizenhat pontra rúgott Sennával szemben, akinek mind Suzukában, mind Adelaideben nyernie kellett ahhoz, hogy életben tartsa esélyeit világbajnoki címe megőrzésére. A McLaren-boksz másik oldalán helyet foglaló francia pedig tudta, hogy elég hibára kényszerítenie Sennát ahhoz, hogy az ő javára dőljön el az 1989-es világbajnokság.
Így jött el a suzukai verseny, amikor szombaton a brazil elképesztő fölénnyel, több mint 1,7 másodperccel végzett Prost előtt az időmérő-tabella élén. Ebben az is szerepet játszatott, hogy a híres logikáját alkalmazó kétszeres világbajnok már eleve a versenyre készült, míg Senna szerette a maximumot kihozni autójából a kvalifikáción. Ennek értelmében az átszellemült Professzor lerajtolta pole-ban álló csapattársát, aki csak egy helyett vesztett és a második helyről kezdhette offenzíváját. Elég volt csak az előző évi szezonzáróra gondolni, ahol a brazil a középmezőnyből kapaszkodott fel és előzte meg Prostot, így senki sem csalódott amiatt, hogy így indul a később bajnoki címről döntő Japán Nagydíj.
A futam első fele nem tartogatott említésre méltó eseményeket, egyedül az a furcsa feszültség ült a versenyt követőkre, ami az egész évet jellemezte, ha a két McLaren köze autózott egymáshoz. Prost közel nyolc másodperces előnyt autózott ki a verseny második részére, de Senna új szett gumijai rakétaként kezdtek működni, és a brazil folyamatosan dolgozta le a differenciát. A negyvenedik körtől kezdődően már egy másodpercen belül autóztak, de Prost nagyobb végsebessége és Senna jobb kanyarbéli tapadása miatt kiegyenlítettnek tűnt a szituáció. A 46. körben a brazil minden addiginál jobban gyorsított ki a Spoon-ból, így a hátsó egyenesben szélárnyékot tudott fogni, a 130R után pedig mint bika a vörös posztóra, úgy ugrott a nyitva hagyott rés után. Ekkor azonban…
… mintha megállt volna az idő. Prost előtt lepergett a brazil összes, testi-lelki biztonságát veszélyeztető húzása, és ’egy életem-egy halálom’-módjára úgy döntött, nem fogja engedni, hogy megismétlődjön a ’88-as eseménysor. Akkor Senna erőlködés nélkül ment el csapattársa mellett, most viszont fenyegető közelségbe került a másik MP4-5-ös oldaldoboza. Mintha két mágnes lett volna piros-fehér autókba szerelve, mintha egy előre megírt forgatókönyv szerint tették volna a dolgukat, ahol igaz lett az állítás, miszerint az egyik fél ugyan nevetni fog, de morálisan mindkettő a vágószoba padlóján végezte.
Így találták magukat a sikán bukóterében, ahol Senna a fejét fogva tajtékzott a dühtől, riválisa pedig – szerényen konstatálva a történteket – azt figyelte, ahogy a párabírók betolják a a brazil szárnyaszegett McLarenjét, visszadobva őt a versenybe. Az ütközést követő eseménysor hűen tükrözte kettejük ambícióit, Prost beletörődve sétált tova, míg Senna vadállatként vetette magát a vezető pozícót megöröklő Alessandro Nannini után.
Három körrel a javítást követően már el is kapta az olasz grabancát, újabb két forduló után pedig pezsgő, örömmámor és kockás zászló: a brazil felejthetetlen verseny után tartotta életben világbajnoki esélyeit. Legalábbis azt hittük. A pódiumceremónia csak nem akart elkezdődni, és mint kiderült, a győztesnek járó szponzori sapkát már fején viselő Sennát azonnal magához hívatta a versenyfelügyelő-testület, hogy szembesítsék Prosttal a baleset körülményeit illetően. A sebtében összehozott meghallgatáson Ron Dennis is ott volt, az érvek-ellenérvek tengerében pedig hamarosan megszületett a döntés: Sennát kizárták a versenyből, ezzel pedig elveszítette a bajnoki címet. Az indok? Az ütközés után nem vette igénybe a sikánt, hanem a pályát levágva folytatta útját a győzelem felé.
Az FIA, és különösen a szövetség szőrszálhasogató elnöke, a történetesen francia Jean-Marie Balestre példát akart statuálni, és nem csak kizárással, hanem féléves felfüggesztett licenszmegvonással valamint 100 ezer dolláros pénzbírsággal is sújtotta Sennát, aki a sportemberi jogok eltiprásaként ’üdvözölte’ a büntetést: „Ahogyan hozzáálltak ehhez az ügyhöz, olyan volt, mintha engem terhelne a felelősség mindenért, mintha én lennék a hibás mindenért, ami történt. Úgy kezeltek, mint egy bűnözőt…”
