Focistából motorversenyző
Ha végignézünk a MotoGP mai sztárjain, azt láthatjuk, hogy többségük 5 éves korában már túlesett első minimotorversenyein, és a legnagyobb természetességgel mozgott a nyeregben. Max Biaggi egy már letűnt generációt képviselt, egészen 17 éves koráig nem vezetett motorkerékpárt. Helyette focizott, és arról álmodott, hogy az AS Roma játékosa lehessen. Miután azonban születésnapján először kipróbált egy kétkerekűt, megváltoztak a tervek, az 1971-es születésű Massimiliano menetelése pedig rohamléptekkel indult meg. 1989-ben versenyezni kezdett, 1990-ben olasz 125-ös bajnoki címet nyert, a következőben 250-es Európa-bajnokságot, az év végén pedig ebben a kategóriában bemutatkozott a világbajnokságon is, az Aprilia színeiben.
A 250-es kategória császára
Biaggi első teljes évében, 1992-ben négy alkalommal is pole-pozícióból indult, a szezonzárón pedig megszerezte pályafutása első futamgyőzelmét – mindössze három évvel azután, hogy versenyezni kezdett. 1994-ben a világbajnoki cím következett, az Aprilia első 250-es vb-győzelme. Ahelyett, hogy a mai szokás szerint rögtön kategóriát váltott volna, titulusát még kétszer megvédte, aztán átnyergelt a Hondára, mellyel szoros csatában Ralf Waldmann ellen negyedszer is 250-es bajnok lett. A „Római Császár” 29 futamgyőzelemig jutott a középső géposztályban, ahol ő minden idők második legsikeresebbje.
Debütáló győzelem a csúcskategóriában
26 évesen Biaggi elérkezettnek látta az időt, hogy a Hondával bemutatkozzon az 500 köbcentiméteres géposztályban, az akkori királykategóriában. Hatalmas szenzációt keltve az 1998-as szezonnyitót pole-ból rajtolva, a leggyorsabb kört megfutva megnyerte Suzukában. Később győzött Brnóban is, ahol az előző négy évben és még később számtalanszor verhetetlennek bizonyult. De ebben az évben történt makacsságát jól mutató emlékezetes barcelonai incidense is, amikor Biaggit sárga zászló alatti előzés miatt bokszutcai büntetéssel sújtották. Nem volt hajlandó tudomásul venni az ítéletet, nem állt ki, és elsőként szelte át a célvonalat. Diszkvalifikálták a végeredményből.
Pedig a versenyt megelőzően – három nagydíjjal a szezon vége előtt – még vezette a világbajnokságot Mick Doohannel szemben, aki az előző négy éven keresztül ugyanúgy legyőzhetetlennek bizonyult 500-ban, mint ő a 250-ben. Végül másodikként zárta a pontversenyt az ausztrál mögött. Minden adottnak tűnt arra, hogy a „Római Császár” a jövőben meghódítsa a királykategóriát is. Egyetlen tényező szólt csupán közbe – hogy már nem ő számított Olaszország legújabb reménységének, az utánpótlás épp a 250-ben tartott, útban a királykategória felé.
Az a bizonyos középső ujj
Biaggi már Doohannel sem ápolt baráti viszonyt: az ausztrál szerint a sokat panaszkodó újonc úgy viselkedett, mint egy kisgyerek, a trónkövetelő viszont úgy vélte, a négyszeres bajnok már túl idős ahhoz, hogy megbirkózzon a nyomással. Pedig ez még csak ízelítő volt a későbbiekből, szerepek pedig felcserélődtek: Biaggi 30-hoz közelítve már a Yamahához tartozott, a kategóriába pedig ifjú titán érkezett, a nála nyolc évvel fiatalabb Valentino Rossi személyében.
A 2001-es szezon suzukai nyitányán a páros látványos csörtét mutatott be: Biaggi, aki egyébként ettől az idénytől használta később védjegyévé váló 3-as rajtszámát, a célegyenesben könyökét használva a fűre kényszerítette ellenfelét, aki több pozíciót elveszített. Mikor Rossi néhány kör múlva visszaelőzte riválisát, középső ujjával adta tudtára véleményét. A versenyt végül megnyerte, Biaggi csak harmadik lett.
Bár barátságban korábban sem voltak, ádáz, minden követ megmozgató rivalizálásuk ezen a ponton kezdődött el igazán. A helyzetet csak tetézte, hogy épp a Honda és Yamaha két olasza küzdött a világbajnoki címért. A legfeszültebb pontot a Katalán Nagydíj jelentette – Rossi győzött Biaggi előtt –, ahol a dobogóra vezető lépcsőn összeverekedtek.
Ami a pályán folyó harcot illeti, Biaggi a szezon közepéig több győzelmet is aratott, ezzel a pontversenyben is lőtávolban maradt Rossihoz képest. Brnótól kezdve azonban sorozatos hibákkal elveszítette esélyét, végül pedig több mint 100 pont hátrányban lett második – úgy tűnt, az idősebb versenyző ezúttal nem bírta a nyomást a trónkövetelővel szemben.
Fontos megemlíteni, hogy a nagyközönség többségének szemében ekkor már az állandóan jókedvű és mosolygó, győzelmi ünnepléseket tervező, a bokszban egész baráti körét összegyűjtő, szerethető Rossi jelentette a hős megszemélyesítőjét, míg zárkózott, a mogorva, minden idegszálával versenyzésre összpontosító Biaggi – aki egész egyszerűen másféle személyiség volt, mint a „Doktor” – a gonosztevő helyzetébe kényszerült.
A motorok cserélődnek, a szerepek nem
Biaggi felismerte, hogy ha győzni akar, Hondára lesz szüksége, ezért 2003-ban a szatelit Pons csapathoz igazolt, ahol gyári támogatású masinát kapott. Rossi kapcsolata közben elhidegült a gyártó vezetőségével, akik inkább a motornak, semmint a technikának tulajdonították a győzelmet, és 2004-ben átigazolt a nagy riválishoz, Biaggi korábbi munkaadójához, a Yamahához.
Szinte törvényszerű, hogy a szezon Dél-Afrikában kettejük egyik emlékezetes párharcával kezdődött – végül Rossi történelmi sikerével. Bár a Német Nagydíj után Biaggi egyetlen pontra közelítette meg ellenfelét, a „Doktor” első szezonjában megszerezte a bajnoki címet a Yamahával, amely elődjének sosem sikerült. Biaggi a szezont csak harmadikként zárta, egy másik hondás, Sete Gibernau is megelőzte.
Összefoglaló videó Biaggi és Rossi rivalizálásáról – a 2004-es Dél-Afrikai Nagydjíj 12:23-tól
Örök összeveszés a Hondával
Bár a „Kalóz” – vagy ahogy még becézték, „Mad Max” – már három évet teljesített a Hondánál (1998, 2003, 2004), a gyári csapatba még sosem került be be. Élete esélyének érezhette, amikor 2005-ben, 33 évesen végre leigazolta a Repsol istálló. A nagy remény még nagyobb bukássá vált: hiába felvillanásai, mint első helyért vívott csatája Mugellóban, végül teljes MotoGP-s pályafutása leggyengébb szezonját zárta, ötödik helyen, 1999 óta először kimaradva a szezon végi legjobb háromból, csupán négy dobogóval, győzelem nélkül – 1992-vel kezdve minden évben nyert legalább egy versenyt.
Tény, hogy egyetlen csapata sem jött ki könnyen Biaggival – a Hondával viszont sikerült olyan súlyosan összevesznie, hogy nemcsak a gyári Repsolnál nem lehetett maradása, de az összes partnercsapatnak is megtiltották, hogy leigazolja őt. Pedig a Pons szívesen visszafogadta volna, a Camel személyében pedig szponzora is akadt, amely finanszírozta volna a folytatást. Biaggi tárgyalt a Kawasakival, azonban végül hely nélkül maradt 2006-ra, a Honda haragja pedig Sito Pons csapatát is magával sodorta: a Camel úgy döntött, Rossit és a Yamahát szponzorálja, támogató nélkül a csapat kikerült a rajtrácsról, ahova azóta sem tért vissza.
Debütáló győzelem a csúcskategóriában – Második felvonás
A gyorsasági vb-ről kikerülve Biaggi a Superbike világbajnokság felé kacsingatott, és a címvédő gyártóval, a Suzukival tárgyalásban is állt egy harmadik motor indításáról, megegyezni azonban nem sikerült, így versenyzés nélkül töltötte a szezont – egyesek még ebben is a Honda kezét látták.
2007-ben azonban csatlakozott a Suzuki WSB-csapatához, és akárcsak kilenc évvel korábban az 500-ban, a szériamotorok legmagasabb kategóriájában is sikerült neki a bravúr, győzött élete legelső versenyén, Katarban – ő az egyetlen, aki mindkét kategóriában nyerni tudott bemutatkozásán. A szezonzáróra még bajnokesélyesként érkezett, végül harmadikként zárta debütáló évét.
Vissza a gyökerekhez
A következő évben nem maradt a Suzukinál, inkább elfogyasztott egy újabb gyártót, a Ducatit, melynek egy szatelit csapatához igazolt, abban a reményben, hogy helyet kínálnak neki a gyári alakulatnál. Ebben a szezonban nem jutott futamgyőzelemig, végül pedig a Ducati sem őt választotta a visszavonuló háromszoros világbajnok, Troy Bayliss helyére, emiatt úgy tűnt, 37 esztendősen sikeres pályafutása a végéhez közelíthet.
Az Aprilia azonban visszatért a Superbike-ba, és felélesztették a nagy sikerű párosítást: 1996 után Biaggi újra a hazai márka versenyzője lett. Az első idényben sikerült a győzelem, hol máshol, mint Brnóban. A cseh pályán nem találunk sikeresebbet a „Kalóz”-nál: a 250-ben 4-szer, az 500-ban/MotoGP-ben 3-szor, a Superbike-ban 4-szer tudott a dobogó tetejére állni.
Második évében, 2010-ben 10 futamgyőzelmet szerzett, és tizenhárom év után újra világbajnoki címet nyert, az Aprilia első SBK-titulusát. Sokan arra számítottak, hogy Biaggi a szezon végén bajnokként visszavonul, de még két évre hosszabbított a gyártóval. 2011-ben a győzelmek kevésbé jöttek (második ellenben kilencszer lett), egy sérülés miatt pedig kiszállt a bajnoki csatából. 2012-t elsőséggel nyitotta Phillip Islanden, ahol hosszú ideje elkerülte a siker, az idény pedig újra róla szólt: bár nem volt olyan domináns, mint egy évvel korábban, kiegyensúlyozott teljesítményének köszönhetően másodszorra is bajnok lett, minden idők legkisebb különbségével, 0,5 ponttal megelőzve a kawasakis Tom Sykest az utolsó versenyen.
Nem sokkal később Biaggi bejelentette, visszavonul a szériából, ahol 41 esztendősen nemcsak a legidősebb világbajnok, hanem a legidősebb futamgyőztes rekordját is felállította.
A nagy visszatérés
Bár épp a 2015-ös szezon előtt jelentette ki, nem fog újra versenyezni – beéri az Aprilia tesztelésével –, nyár elején szenzációs bejelentés érkezett: Troy Baylisstől inspirálva, aki szezon elején beugrott a Ducatihoz, szabadkártyával két alkalommal ő is versenyezni fog, természetesen az Apriliával. Csupán egy héttel ezelőtt a misanói fordulón újból pályára gurult a világbajnokság mezőnyében, és hatalmas megdöbbenést okozott azzal, hogy két és fél éves szünete után mindkét pénteki szabadedzést megnyerte.
A két versenyt végül hatodik helyezettként zárta, amely talán kissé csalódást okozott a rajongóknak az ígéretes kezdet után – habár ennyi idősen még soha senki nem ért célba ilyen előkelő pozícióban. Egy lehetősége azonban továbbra is lesz, hogy megmutassa, mire képes: augusztus első hétvégéjén Sepangban már 44 évesen teljesíti (jelen állás szerint) nem mindennapi karrierje búcsúversenyét…
