Visszajuttatni a Ferrarit oda, ahova való. Az elmúlt szezonokban szinte valamennyi, a maranellóiaknál megfordult versenyzőnek ez volt a célja, de a feladat akkora falatnak bizonyult, hogy még a világbajnokokon is kifogott. Fernando Alonso, Kimi Raikkönen, de még Sebastian Vettel is egy idő után kénytelen volt elengedni a vörös álmot.
Ami a tapasztaltabbaknak nem sikerült, az most egy 24 éves reménység vállát nyomja, akit szinte az egész eddigi útja a Ferrari hullámhegyére-hullámvölgyére készített fel. Charles Leclerc-nek korán jöttek a sikerek, de mindegyik mellé épp annyi nehézség is társult. Mégsem lenne máshol, mert mindent összevetve az álmát éli épp.
A monacói a Formula-1 podcastjében, a Beyond The Gridben mesélt arról, milyen érzés Ferrari-pilótaként élni az életet, és hogyan formálta őt mindaz, amin az elmúlt néhány évben keresztülment. Közvetlen stílusban először a vörös overál praktikus velejáróját emelte ki: „A Ferrari versenyzőit könnyebben felismerik. Monacóban mondjuk hozzászoktak az F1-es pilóták látványához, így egész normális életem van” – humorizált.
Komolyabbra fordítva a szót elismerte, két szezon után is ugyanúgy kiváltságként tekint mindarra, ami történik vele. „Mindig is erről álmodtam, gyerekkorom óta. Hihetetlen lehetőség, és még most is alig hiszem el.” Mintha csak 2018-ban járnánk, és az akkori Leclerc-et hallgatnánk, pedig ezek már a 2021-es Leclerc szavai, aki a diadalok mellett bőven túl van már elvesztett győzelmeken és csapaton belüli konfliktusokon is. Motivációja azonban töretlen, és céljai a Ferrari idei kiegyensúlyozatlan teljesítményét látva is egyértelműek. „Vissza szeretném juttatni őket oda, ahova tartoznak. Vissza a győzelmekhez. Ők ehhez szoktak hozzá.”
Bizonyos szempontból maga Leclerc is. A monacói évről évre lépdelt felfelé az autóversenyzés ranglétráján, a nevelőszériákból már újoncéve után távozott is, és a Formula-1-ben is mindössze egyetlen befejezett szezon kellett ahhoz, hogy megkapja élete lehetőségét; azt, amire tulajdonképpen Ferrari-juniorként mindig is készítették. Kívülről a csodagyerek útjának tűnhet, Leclerc szerint mintha csak állt volna az idő. „Amikor átéled, akkor sokkal lassabb. Látod a lépéseket, amiket megtettél. Én is tudom, hogy mennyire keményen dolgoztam előtte” – utalt a korán jött sikerekre, amik szerinte épp időben voltak. „Jó olyan hamar elérni őket, amennyire csak lehet” – fogalmazott.
A dicsőség talán nem érkezett túl hamar, mindaz, ami viszont az út során mellé társult, lehet, hogy igen. Leclerc-nek fiatal kora ellenére éppúgy kijutott a tragédiákból: 2015-ben keresztapját, Jules Bianchit, 2018-ban édesapját, 2019-ben pedig barátját, Anthoine Hubert-t veszítette el. Utóbbi két személy emlékének néhány nappal haláluk után győzelmet ajánlhatott… Leclerc nem tartja ezt sorszerűnek, és bár tudja, hogy amit akkor mutatott, a lelki erő tanúbizonysága, neki mégsem ez jut eszébe az emlékekről először. „Persze, mindig jó bizonyítani magadnak, hogy a nehéz pillanatokban is képes vagy jól teljesíteni. De ami megmarad ezekről a hétvégékről, az mégiscsak a fájdalom, amit a barátom és az édesapám elvesztése miatt éreztem.”
Minden haláleset után megkapja minden versenyző a kérdést, hogy folytatja-e. Leclerc-nek ezt háromszor tették fel, és háromszor válaszolt határozott nemmel. Most is elismerte, a gyász nem tud mindent felülírni. „Sosem változott a hozzáállásom a sporthoz. Nem tudom megmagyarázni, miért. A versenyzés a szenvedélyem, az életem három és féléves korom óta. Akkor még nem fogtam fel, hogy ez egy veszélyes sport, de később tudatosult, hogy történhetnek rossz dolgok” – reflektált kifejezetten Bianchi és Hubert tragédiájára. Mint hangsúlyozta, a versenyzés iránti szeretete mindennél erősebb, és még ha nem is látszik, érződik, ő mindig örömmel száll az autójába. „Mindig, amikor felhúzom a sisakot, mosolygok. Ezt a mosolyt semmi más az életben nem képes az arcomra varázsolni. Ez a sport veszélyes, de engem akkor is ezt tesz boldoggá.”
Közösségi médiás posztjai talán az ellenkezőjét is sejtethetnék, hiszen mint az interjúban is elismerte, sokszínű ember. Padel, golf, sakk, zongorázás – ez is mind Charles Leclerc. Azonban például még a zongorázó kéz mögött is csak egyvalaki igazán. "Ez csak zene. Megnyugtat. Máskülönben minden pillanatban csak a versenyzésre gondolnék."
