DIGITÁLIS MAGAZIN Pontállások Versenynaptárak
2024. május 19. vasárnap
F1

Kik vártak a legtöbbet életük első pontszerzésére?

Meg tudjátok mondani fejből, melyik F1-es versenyző teljesítette a legtöbb futamot első pontszerzéséig? Összeállításunk tartogat néhány nagyobb meglepetést is, íme a top 10, Nanninivel, Bianchival is a sorban.

Egy pilóta számára az első pontszerzés mindig hatalmas mérföldkő. Megkerestük azokat a pilótákat, akik szereztek pontokat a Formula-1-ben, de az első elég nehezen akart megszületni.

Pedro Diniz (24 start)

A brazil pilóta vastag szponzori hátterének köszönhette a Formula-1-es lehetőséget. 1995-ben a rettentően gyenge Forti-Ford csapattal mutatkozott be, ám szerencséjére következő évben átigazolt a Ligier-hez. Az esős Spanyol Nagydíjon a hatodik helyen ért célba. 1997-ben és egy évvel később két ötödik hellyel is észrevétette magát. Nem tartozott a jó pilóták közé, de annyira nem vallott szégyent.



Jan Magnussen (25 start)

Kevin Magnussen édesapjától nagyon sokat vártak, amikor csatlakozott a Formula-1-be, ugyanis 1994-ben Ayrton Senna rekordját is megdöntötte a Brit F3-ban. A Stewart csapathoz szerződött 1997-től, de messze elmaradt Rubens Barrichellótól. Igaz, az autó sem volt éppen acélos, állandóan lerobbant. A következő év sem alakult jobban, bár Kanadában legalább egy pontocskát elcsípett. Ennek ellenére szerződést bontottak vele és Jos Verstappent hozták a helyére a Kanadai Nagydíj után, ezzel véget is ért Magnussen F1-es pályafutása.

Jules Bianchi (25 start)

A tragikus sorsú francia pilóta csak tehetségének köszönhette, hogy a rendkívül gyengécske Marussia csapattal a pontszerzésig jutott, akkor még az autó nem tartozott a középmezőnyhöz sem. 2014-ben fantasztikus versenyzést bemutatva a két pontot érő 9. helyen végzett Monacóban. Sajnos még abban az évben (később) halálos kimenetelű balesetet szenvedett Suzukában, sosem tudjuk meg, mire vitte volna. Egyértelműen jelölt volt a későbbiekben a Ferrari egyik ülésére. (A Manor néven újjászervezett, Mercedes motorokkal ellátott istálló 2016-ban még egy pontocskára jó volt, de idén januárban sajnos financiális okok miatt kénytelen volt visszalépni.)

Harry Schell (26 start)

Az amerikai versenyző már 1950-ban is részt vett a Formula-1-ben, Monacóban, utána is rendszeresen indult versenyeken, de nem mindegyiken. 1956-ban végre rámosolygott a szerencse, élete 26. nagydíján ugyanis Belgiumban az erős 4. helyre kormányozta Vanwallját. Ezután egy évre rá egy harmadik, újabb egy évvel később pedig második helyen is célba tudott érni egy BRM volánjánál. Sajnos az ő életútja is tragikus véget ért 1960-ban, Silverstone-ban.

Alex Caffi (31 start)

1986-ban kezdte egy Osella volánjánál, amely csapat következő évre le is szerződtette, de az autó gyenge volt a pontszerzéshez. 1988-ban az akkor formálódó Dallara csapathoz szegődött, akkor még csak a 7. pozícióig jutott, 1989 viszont meghozta az áttörést végre, Monacóban a kiváló 9. kockából indulva a még figyelemreméltóbb 4. helyen ért célba (emlékezzünk, Magyarországon a 3. helyre kvalifikálta magát!). Phoenixben a dobogó is meglehetett volna, de sajnos egy lekörözés közben ütközött. 1990-ben az Arrowsszal egy ötödik hely jött össze, 1991-ben a pocsék Porsche motorral már az sem. 1992-ben feladta F1-es pályafutását.

Ukyo Katayama (31 start)

A japán pilótát a maga korában és utólag is jogtalanul alulbecsülik, pedig nem volt ő olyan rossz. 1992-ben kezdett a Venturi-Lamborghini színeiben és Kanadában csak néhány kör hiányzott ahhoz, hogy megszerezze az 5. helyet, ám a motor közbeszólt. 1993-ban semmi esélye nem volt pontot szerezni a mezőny egyik leggyengébb autójával, a Tyrrell-Yamahával. A következő év azonban kiválóan sikerült Katayama számára és még jobb is lehetett volna több szerencsével, a Yamaha ugyanis rengeteg lóerőt talált. Már a szezonnyitón két pontot szerzett, a későbbiekben pedig csak az autó megbízhatatlansága akadályozta meg abban, hogy remek rajthelyeit pontokra váltsa. Németországban, Olaszországban és Portugáliában is az első ötbe minősítette magát, a Német Nagydíjon pedig egy szinte biztos 2. helyet bukott el, ismét az autó meghibásodása miatt. További 3 évig volt még része a száguldó cirkusznak, de az autója nem volt versenyképes, a japán pilóta pedig nem szerzett több pontot.

Philippe Alliot (32 start)

1984-ben és 1985-ben a gyenge RAM istállónál versenyzett, a pontszerzés valódi reménye nélkül. ’86-ra eredetileg szerződés nélkül maradt, de a lábsérülés miatt visszavonuló Jacques Laffite helyére a fiatal franciát kérték fel beugrónak. Hat versenyéből az utolsóelőttin sikerült a pontszerzés, Mexikóban hatodik lett. A következő években sok baleset és kevés siker a Larrousse-nál és a Ligier-nél, majd egy sportautós kitérő után 1993-ban újra jöhetett a Larrousse, ahol egy ötödik hely sikeredett. Egy évre rá ő helyettesítette Hakkinent a Magyar Nagydíjon a McLarennél. 1994 után többet nem tért vissza.

Alessandro Nannini (32 start)

A jó humorú olasz nagyon tehetséges volt, de karrierje első éveiben csak versenyképtelen autók jutottak neki. Két szezon a gyenge Minardival, a pontszerzés ugyan nem sikerült, de 1988-ra felhívta magára a Benetton csapat figyelmét, így végre megmutathatta magát. A második futamon egy hatodik hellyel meglett az első pont, még abban az évben két dobogó is összejött. Áttörés 1989-ben, dobogós helyek mellett egy győzelem Japánban (Senna kizárását követően). 1990-ben is dobogós helyezések az egyre erősebb Benettonnal, ám karrierje sajnos egy helikopterbaleset miatt kettétört, ugyanis a rotor egyik darabja levágta jobb karjának alsó harmadát. Egy komplikált műtéttel ugyan sikerült megmenteni a végtagot, de annak mozgása korlátozott maradt, így az F1-be sosem tért vissza. Sokak szerint világbajnok is lehetett volna a népszerű olasz pilóta.

Jonathan Palmer (42 start)

Jolyon Palmer édesapja 1984-ben kezdett az előbb már említett RAM istállónál, majd két év a hasonlóan gyenge Zakspeed csapattal. 1987-ig kellett várnia, amikor is a Tyrrell autójával a szezon 4. versenyén Monacóban egy ötödik hellyel két pontot szerzett. A szezon érdekessége, hogy a világbajnokság mellett kiírták a gyengébb csapatok számára a Jim Clark kupát is, amin csak azokat a pilótákat számolták, akik nem turbómotorral álltak rajthoz. Ezt Palmer bizony meg is nyerte, ráadásul Ausztráliában még egy „valódi” negyedik helyezést is szerzett. A következő két szezon során még két-két pontot szerzett, 1990-től már nem vett részt versenyen, bár a McLarennél tesztpilótai szerepkörben alkalmazták.

Nicola Larini (44 start)

 Az olasz pilóta áll a lista élén, már 1987-ben csatlakozott a Colonihoz néhány futam erejéig, majd a hasonlóan sikertelen Osella csapathoz igazolt két évre. Pechére a Ligier is fennállása leggyengébb szezonjában szerződtette 1990-ben. Az autó gyenge volt, Larini így is közel állt a pontszerzéshez, többször végzett a 7. helyen. A következő évre a Lamborghini gyári istállójához került, az autó szép volt, de gyenge és megbízhatatlan is. 1992-ben túraautózott, de az utolsó két futamra beugrott az akkor egyik leggyengébb szezonját futó Ferrarihoz, a pont itt sem jött össze. Egy év kihagyás után 1994-ben a sérült Jean Alesit pótolta a Ferrarinál két futam erejéig. A tragikus emlékű San Marinói Nagydíjon kiválóan vezetett és élete 44. nagydíján megszerezte első pontjait, rögtön egy második helyezéssel. Sajnos nem erről maradt nevezetes az a futam. Még 1997-ben néhány versenyre visszatért a Sauberhez, ahol egy pontocskát még szerzett Ausztráliában. Larini a túraautózásban vitte igazán sokra, a Formula-1-ben kevésbé.

 

Ha ismerőseid figyelmébe ajánlanád a cikket, megteheted az alábbi gombokkal: