Jacques Laffite csak 25 évesen került kapcsolatba az autóversenyzéssel, akkor is csupán Jean-Pierre Jabouille szerelőjeként. A következő évben aztán maga is volánhoz ült és pár esztendő múltán elhódította a francia Forma-3-as bajnoki címet – akkor már 30 évesen. 1974-ben Frank Williams – aki addigra kettes számú autójában már három versenyzőt kipróbált – negyediknek Laffite-ot ültette be a Német Nagydíjra. A bizalmat a francia versenyző egy évvel később ugyanitt, egy második hellyel hálálta meg. Késői bemutatkozása ellenére 1986-ban – 43 évesen – már 176-dik startjára készülődött, mellyel éppen befogta az akkori csúcstartót. Csakhogy ezen az ominózus Brit Nagydíjon startkarambolba keveredett, mely kettős lábtöréssel végződött. Így a hat futamgyőzelmet szerző Laffite Forma-1-es karrierjének befellegzett.
A korábban említett Jabouille is meglehetősen későn kapcsolódott be a Forma-1-es körforgásába. Karrierjét a mai gyakorlattal ellentétben nem gokarttal, hanem egy Renault 8-as volánjánál kezdte, 24 éves fejjel. Később átült együléses versenyautókba, de nem sok babér termett neki. Épp ezért – Lotterehez hasonlóan – belekóstolt a sportautó-versenyzés világába, mely 1973-ben és 1974-ben két harmadik helyet eredményezett Le Mans-ban. Közben megpróbálkozott a Forma-1-gyel is, de két kísérletéből egyszer sem tudta kvalifikálni magát. 1975-ben aztán az Elf segítségével kapcsolatba került Ken Tyrrell-lel, aki a Francia Nagydíjon rábízta harmadik számú autóját, így a hazai földön versenyző pilóta 33 évesen bemutatkozhatott a Forma-1-ben. A kirándulás azonban csak egy versenyig tartott. A következő évtől a Renault tesztpilótája lett, és elévülhetetlen érdemeket szerzett az akkor forradalmi újításnak számító turbómotor kifejlesztésében. Jabouille 1977-től vált a száguldó cirkusz állandó tagjává, és ő szerezte meg a turbómotor első győzelmét két évvel később a Francia Nagydíjon - három hónappal 39-dik születésnapja előtt. A Forma-1-ből való távozása után a sportautó versenyzés felé fordult és túl az ötödik X-en, ismét harmadik lett Le Mans-ban.
A két francia versenyzőnél tehát a késői kezdés miatt csúszott 30-as éveikre a Forma-1-es bemutatkozás, három amerikai pilóta esetén azonban egész más miatt történt mindez. Mark Donohue, Danny Sullivan és Michael Andretti már sikeres versenyzőnek számítottak saját kontinensünkön, mikor a Forma-1 elcsábította őket.
Donohue az azóta is sikert-sikerre halmozó csapatfőnökét, Roger Penske-t kísérte el Európába, mielőtt 1971-ben és 1974-ben együtt részt vettek az évadzáró Kanadai és USA Nagydíjakon. Mark tehát négyversenyes tapasztalattal kezdte első teljes szezonját a Forma-1-ben – 38 évesen. A próbálkozás sajnos tragédiába torkollott, mivel az Osztrák Nagydíj edzésén halálos balesetet szenvedett.
Danny Sullivan 33 éves korábban töltött egy szezont a Forma-1-ben, Ken Tyrrell hívására. A kísérlet csupán egyetlen pontszerzéssel zárult, melyben nem csak Sullivan, hanem a versenyképtelen Tyrrell autók is szerepet játszottak. Danny visszatért hazájába, ahol 1985-ban megnyerte az Indy 500-ast, annak ellenére, hogy a verseny közben bemutatott egy 360 fokos fordulatot.
Az 1978-as Forma-1 világbajnok fia, Michael Andretti 31 évesen tette át székelyét Európába. Az IndyCar sorozat 1991-es győztese a lehető legrosszabbkor, 1993-ban érkezett a McLaren csapathoz. Az istálló éppen a nehezen vezethető MP 4/8-as autóval próbálta felvenni a versenyt a konkurenciával, ráadásul csapattársát Ayrton Sennának hívták. Senna zsenialitásának köszönhetően öt versenyt nyert abban az évben, Andretti azonban csak küszködött. Az év első három versenyén mindössze négy(!) kört tett meg, mivel kétszer rajtkarambolba keveredett, egyszer pedig kicsúszott. Mindez annak is volt betudható, hogy nem volt hozzászokva az állórajthoz. Az Olasz Nagydíjon aztán felállhatott a dobogó legalsó fokára, elsősorban azért, mert a bajnokság éllovasai egy kivételtől eltekintve kiestek. Hogy nem volt versenyképes, azt jól mutatja, hogy körhátrányban végzett, és leggyorsabb köre 2,8 másodperccel maradt le a győztesétől. A verseny után ki is szállt a McLaren-Fordból, és hazatért Amerikába. A sikertelen Forma-1 kirándulást győzelemmel feledtette az IndyCar sorozat első futamán, melyet követően Senna telefonon gratulált neki. Andretti napjaik egyik legsikeresebb IndyCar csapatának tulajdonosa.
Szintén Ayrton Senna csapattársaként mutatkozott be a Forma-1-ben a 34 éves Satoru Nakajima. Szerződtetését a Honda vezérkara szorgalmazta (kis túlzással mondhatnánk úgy is, hogy kényszerítette ki), akik végre szerettek volna egy japán versenyzőt látni egyik japán motorral felszerelt autójuk volánjánál. Amikor erre a Williams nem volt hajlandó, a Lotus ülését bízták Nakajimára. A harmadik X-et betöltő versenyző ideális választásnak tűnt, hiszen korábban öt alkalommal hódította el a Formula Nippon bajnoki címét. (Érdekesség, ebben a versenysorozatban nyert bajnokságot Lotterer 2011-ben.) Az „újonc” hazai sikereit meghazudtolva a Forma-1-ben megközelíteni sem tudta Sennát. Az 1987-es évben csupán hét pontot szerzett, miközben Senna ötven egységgel többet. Ugyanúgy, mint az amerikaiaknak, Nakajima számára is komoly hátrányt jelentett, hogy az összes pályát meg kellett tanulnia. A japán versenyző öt évig szerepelt a Forma-1-ben, majd 39 évesen szögre akasztotta a bukósisakot. Fia, Kazuki követte édesapját, és két évig versenyzett a száguldó cirkuszban, ráadásul éppen annál a Williams csapatnál, ahol a papa csak a tesztekig jutott el.
Kétségtelen, hogy a későn érő autóversenyzők közül Damon Hill vitte a legtöbbre. A brit versenyző ugyanis a Forma-1 világbajnoki címén kívül semmilyen bajnoki címet sem szerzett versenyautóval. Pályafutását nem gokarttal, hanem motoron kezdte, autóba csak 23 évesen ült. Első éveiben nem tudta felhívni magára a figyelmet, igaz általában a legszegényebb csapatoknál jutott csak szóhoz. A korából két évet rendszeresen letagadó Hill csak 1990-ben került a figyelem középpontjába, mikor három pole-pozíciót szerzett az akkor még a Forma-1 előszobájának számító Forma-3000-ben, ám technikai gondok miatt a győzelem sohasem jött össze. Időközben – még 1987-ben – kipróbált egy turbómotoros Benetton-Fordot, de esélye sem volt, hogy versenyzői üléshez jusson. Minimális tapasztalata ellenére Frank Williams őt választotta tesztpilótának 1991-re. Miközben szorgalmasan rótta a kilométereket, 1992-ben lehetőséget kapott a széthullóban lévő Brabham csapatnál. Itt az egyes források szerint 30, mások szerint 33 éves hölgyversenyzőt, Giovanna Amatit váltotta, aki nem tudta kvalifikálni magát az évad első három versenyére. Ez a bravúr Hillnek is csak a Brit Nagydíjon sikerült, így két hónappal a 32. születésnapja előtt bemutatkozhatott a Forma-1-ben. Miközben a publikum a győztes Nigel Mansell ünnepelte, csak kevesen vették észre, hogy Damon négy kör hátránnyal behozta a sokat szidott Brabham-et a 16. helyre. A csapat a Magyar Nagydíj után lehúzta a rolót, Hillnek ezután ismét csak a tesztpilótai szerep jutott. Innen a történet már ismerős lehet: a világbajnok nem tudott megegyezni a Frank Williamsszel, aki a tesztelő szerepében rendkívül jó benyomást keltő Damont választott Alain Prost mellé az 1993-as évre, komoly meglepetést okozva ezzel a Forma-1 berkeiben. Hill három győzelemmel hálálta meg a bizalmat, és 1996-ben édesapját, Graham-et követve megszerezte a Forma-1 világbajnoki címét.
