Napra pontosan 50 évvel ezelőtt, 1964. október 25-én rendezték a 15. F1-es világbajnoki szezon utolsó versenyét, melyen John Surtees egyedülálló tettet hajtott végre azzal, hogy bajnoki győzelmével ő lett az egyetlen pilóta, aki kettő és négy keréken is felért a világ tetejére. Eredetileg motorversenyző volt, nagyon korán elkezdett barátkozni a kétkerekűekkel, olyannyira, hogy első versenyéről, melyet apja oldalán teljesített és nyert meg egy oldalkocsis motorkerékpárban, kizárták, mert nem érte el a részvételhez szükséges életkort. Tizenöt évesen már komoly eredményeket ért el, hamar pályaversenyző lett, s 18 esztendős korában már az ulsteri világbajnoki futamon is részt vett, ahol a hatodik helyet szerezte meg.
1956 és 1960 közt aztán John Surtees megállíthatatlan volt, s nem kevesebb mint hét világbajnoki címet nyert a kétkerekűek mezőnyében. 1958-59-ben két év alatt a tizenhárom 350-es és a tizennégy 500-as futam közül mindössze azt az egyet-egyet nem nyerte meg, ahol nem vett részt, legyőzni viszont egyszer sem tudták. Surteesnek tehát új kihívásra volt szüksége, amit hamar meg is talált az autóversenyzés világában, bár nem állt könnyen kötélnek.
Először az Aston Martin környékezte meg, ám Surtees visszautasított egy Le Mans-i ülést: „Nem, én motorversenyző vagyok” – mondta. Nem sokkal később viszont már a Formula-1-ben mutatkozott be, ráadásul úgy, hogy előtte mindössze három (!) futamot teljesített versenyautókkal. Az elsőt Ken Tyrrell Formula Junior-csapatában futotta, majd két verseny erejéig kipróbálta magát a Formula-2-ben, ekkor kapott egy ajánlatot Colin Chapmantől, aki a Lotusban akarta látni az akkor még „csak” ötszörös világbajnok motorversenyzőt.
Surtees erre az ajánlatra is nemet mondott, de hamarosan meggondolta magát, s az 1960-as Monacói Nagydíjon már a Lotus színeiben vett részt. Második versenyén dobogóra állhatott, a harmadikon pole-t szerzett, nem csoda hát, hogy azonnal felkeltette Enzo Ferrari figyelmét. John Surtees azon kevés versenyző egyike lett, aki nemet mondott a legendás Commendatore ajánlatára, s inkább eltöltött még két tanulóévet egy Cooper és egy Lola volánja mögött.
1962-ben a Ferrari ismét hívta, s már nem volt miért nemet mondania az ajánlatra. Egy monacói negyedik hellyel nyitott, majd a következő négy versenyen két dobogót ért el, mielőtt a Nürburgringen megszerezte első győzelmét – érdekes, hogy ez volt az egyetlen futam, amelyen Jim Clark karrierje során a második helyen végzett (első 25, harmadik 6 alkalommal volt). Surtees a szezon hátralévő négy versenyén már nem szerzett pontot, és negyedik lett az összetettben, akárcsak a Ferrari a konstruktőrök közt.
A következő év sem kezdődött jobban, az első négy versenyből háromszor is kiesett, mindannyiszor műszaki hiba miatt, így a szezon felénél még az első öt közé sem fért oda a bajnokságban – Clark 30 ponttal vezetett a 26 pontos Graham Hill előtt, míg Surteesnek mindössze 10 egysége volt öt verseny után. Aztán fordult a szerencse, a következő három futamon Clark mindannyiszor kiesett, és Hillnek is csak egy második hely jutott, Surtees viszont a Nürburgringen és Monzában is nyert a pole-ból indulva, így a két tengerentúli forduló előtt teljesen nyílttá vált a bajnokság: Hill 32, Clark 30, Surtees 28 ponttal állt (akkoriban a győzelemért 9 egységet osztottak).
Watkins Glenben Surtees kikapott Hilltől, de így is megelőzte Clarkot, aki mindkét autójával kiesett (műszaki hibája után átült csapattársa, Spence Lotusába, amire a szabályok akkoriban lehetőséget adtak). A döntés így Mexikóra maradt, ahová Hill és Surtees is úgy érkezett meg, hogy egy győzelemmel bebiztosíthatja a bajnokságot – egyéb esetekben következhetett a számolgatás, Clarknak például győznie kellett úgy, hogy Surtees nem lesz második, Hill pedig nem lesz dobogón.
A pole-ból rajtoló skótnak majdnem összejött... A verseny elején ő vezetett Gurney és Hill előtt, ekkor úgy tűnt, hogy az előző két év bajnoka közt dől el a cím, hiszen Surtees csak az ötödik volt. Ferraris csapattársa, Bandini Hill-lel küzdött a harmadik helyért, ám összeütköztek, ezzel az 1962-es győztes kiszállt a versengésből. Mivel Clark továbbra is az élen állt, úgy tűnt, hogy megvédi bajnoki címét, magabiztosan rótta a köröket a győzelem felé.
Aztán az utolsóelőtti körben következett minden idők egyik legnagyobb világbajnoki drámája: a Climax-motor megadta magát Clark Lotusában. Gurney átvette a vezetést Bandini és Surtees előtt, ezzel egy pillanatra ismét az egyébként a mezőny végén haladó Hill volt a bajnok, de Bandini természetesen maga elé engedte csapattársát, így a néhány perccel korábban még esélytelennek tűnő John Surteest koronázták 1964 világbajnokának.
A brit versenyző nem sokkal később elhagyta a Ferrarit, miután nem kapott helyet a Scuderia 1966-os Le Mans-i csapatában. 1964 bajnoka egy fél szezonra elfogadta a Cooper ajánlatát, s a legendás istálló utolsóelőtti futamgyőzelmét szerezte, majd Hondára váltott, s nekik is nyert egy nagydíjat – történetük során a másodikat, nem mellesleg az utolsót 2006-ig. A BRM-nél töltött sikertelen 1969-es év után Surtees úgy döntött, hogy saját csapatot alapít, mely egészen 1978-ig működött – maga Surtees utoljára az 1972-es Olasz Nagydíjon szerepelt a Formula-1-ben.
John Surtees visszavonulása után sem távolodott el a motorsportoktól, s fia, Henry Surtees karrierjét is ő egyengette, amíg 2009-ben tragikus körülmények közt életét nem vesztette egy Brands Hatch-i Formula-2-es futamon. Surtees fia halálát követően hozta létre alapította meg a Henry Surtees Alapítványt, melynek elsődleges célja, hogy balesetek sérültjein segítsen.
