Utólag be kell vallanom, hogy a szabadedzések után aggódtam Japánban. A versenyt felvezető blogomban ugyan jeleztem, hogy Motegi érzékeny a pluszsúlyra, de mégis inkább úgy gondoltam a korábbi pozitív tapasztalatok alapján, hogy a maximális ballaszt sem vethet minket vissza olyan nagyon. Ehhez képest a szabadedzéseken látszott, hogy az első tízbe kerülésért is meg kell izzadnunk, úgyhogy az időmérőnek úgy álltam neki, hogy ezúttal a fordított pole pozíció jelentheti az esélyt számunkra. De aztán a kvalifikáción az új gumikon sokkal jobban viselkedett az autónk, és gyorsan megváltozott a véleményem, hiszen éreztem annyi erőt a kocsiban, hogy a Q3-at is elérhetőnek tartsam.
Csapatutasítás volt, hogy a Q2-ben a második gyors körömet már meg sem futottam, és így a tizedik hellyel megszereztem a Nyitó futam pole pozícióját. Amikor kijöttem a második gyors körre, a kilencedik helyen voltam, de a felvezető köröm alatt már tizedik lettem. Folyamatosan rádiókapcsolatban voltam a csapattal, figyeltük a mögöttem lévők mozgását. Nagyon jó esélyünk volt a fordított rajtrácsos első helyre, és jó döntés született azzal, hogy lecsaptunk rá. Ugyanakkor vegyes érzésekkel szálltam ki az autóból, mert szeretem minden helyzetből kihozni a maximumot, és kicsit zavart, hogy nem autózhattam ki azt, ami bennem volt. José María López idejéből persze ésszel értettem, hogy a Q3-ban legfeljebb a harmadik-negyedik helyre lehetett volna esélyünk, amit Tiago Monteiro be is bizonyított. De szívem szerint így is mentem volna előre.
Vasárnap reggel jött el az első pillanat, amikor már nem amiatt keseregtem, hogy mi jöhetett volna ki az időmérőből, hanem őszintén örültem a lehetőségnek, hogy a pole pozícióból rajtolhatok a Nyitó futamon. Mindez persze nyomással is járt. Valahogy úgy éreztem magam, mint tavaly a Hungaroringen, amikor ugyanebben a helyzetben voltam. Ott is tudtam, hogy mindenki győzelmet vár el tőlem, és Japánban is így volt ez. Egész héten formális vacsorákon vettünk részt a Honda vezetőségével, és szombat este ki is lett mondva, hogy legalább egy futamgyőzelem kell Motegiben a projekt jövője szempontjából is. És ezt nyilvánvalóan tőlem várták az első rajtkockából indulva. Izgultam, feszült is voltam az első futam előtt, de ez az extra nyomás mindig segítség, hogy többet hozzak ki magamból. És ha az az egy-két óra nem is könnyű, utólag semmi máshoz nem hasonlítható az érzés, amikor megfelelek a kihívásnak.
A rajt előtt volt okom arra, hogy kicsit tartsak a mellőlem induló Rob Hufftól. Ő ugyanis teljesen új gumikat használt, mivel a Q2-ben meg sem kezdte a második gyors körét. Bár én is csak felvezető kört mentem, de az már elég volt ahhoz, hogy a legjobb állapotukat elveszítsék a gumik, ami egy rajtnál fontos lehet. Kielemeztem a MAC3-as gyengébbre sikerült rajtot is, és végül sikerült jól elkapnom az indulást. Nem forgott veszélyben az első helyem, de ilyenkor nagyon nehéz koncentráltnak maradni. Próbáltam elhessegetni a fejemből a gondolatot, hogy karnyújtásnyira a futamgyőzelem, mert ilyenkor a dekoncentráltság hibához vezethet. Körről körre, kanyarról kanyarra csak arra figyeltem, hogy minden helyén legyen.
Amikor leintettek az első helyen, és kiszálltam az autóból, akkor az elmúlt hónapok összes bennem felgyülemlő feszültsége elpárolgott. Úgy ünnepeltem, mintha világbajnoki címet nyertem volna, és ez a győzelem most tényleg elképesztően sokat jelentett nekem. Ez volt az ötödik futamgyőzelmem a WTCC-ben, de ilyen kiélezett helyzetben, ekkora tét mellett talán az első. Utólag belegondolva talán kicsit túl is dimenzionáltam az első gyári pilótaként aratott siker jelentőségét. De akárhogyan is próbáltam magam nyugtatni, legbelül ott volt a tüske bennem, hogy a két csapattársam már nyert, de én még mindig nem. Ezt a gondolat rátelepedett az összes mozdulatomra. Emiatt néha talán görcsösen is akartam ezt az első győzelmet, ez látszott Argentínában is. De most végre elengedhettem a démont, ezzel a futamgyőzelemmel egy csapásra felszabadultam, és érzem magamon, hogy visszatértem a korábbi nyugodt állapotomba. És bízom benne, hogy ez már legközelebb Sanghajban is kiegyensúlyozottabb teljesítménnyel párosul.
A Fő futamra is nyugodtan ültem már vissza az autóba Motegiben, a győzelem mámorában sem okozott gondot a koncentráció, hiszen tudtam, hogy a bajnokság szempontjából minden egyes pont számít. Mindenképpen szerettem volna Huff előtt célba érni. A rajt utáni első kanyarban már a kilencedik voltam, aztán Huff és Catsburg kakaskodását kihasználva sikerült a hármas–négyes kanyarban kívülről megelőznöm mindkettejüket. Innentől szerettem volna legalább megtartani a hetedik helyet, de volt egy pillanat, amikor a 11-es kanyarban Thed Björk meglökött hátulról, aztán a Volvo belső íven meg is előzött. Belülről úgy éreztem, hogy a svéd a lökés következményeképpen tudott elmenni mellettem, de egyrészt nem feltételezem a szándékosságot, másrészt még ki kell elemeznem az esetet, hogy konkrét véleményt alkossak róla. Argentínában nekem is volt egy hasonló esetem John Filippivel, akkor én sem kaptam büntetést. Mindenesetre a végén a nyolcadik hellyel is elégedett lehettem, mint ahogyan ez egész hétvégével.
Most megpróbálom minden pillanatát kiélvezni ennek a sikernek, mert rég éreztem magam ennyire jó passzban, ennyire felszabadultnak. Nemcsak nekem személy szerint volt fontos ez a győzelem, hanem a Hondának is.Vasárnap este Monteiróval együtt részt vettünk még egy lazább, kötetlenebb vacsorán a vezetőséggel, és a pozitív hangulatból arra következtetek, hogy jó irányba haladnak a dolgok. Ha nem is olyan gyorsan, ahogyan azt a közvélemény elvárná, de apránként folyamatosan fejlődünk. Logikusan ezért is gondolom úgy, hogy ezt a megkezdett munkát folytatni kell!
