Egy második futamos győzelmet a szezon hátralévő részében is bármikor elcserélnék egy pole pozícióra. Idén már sikerült nyernem egyszer a Hungaroringen, és többször fel tudtam állni a dobogóra, nekem most már az a legfontosabb, hogy lássam a fejlődést magunkon. Az időmérős első hely pedig pontosan ezt mutatta meg, hiszen Moszkvát leszámítva mindig nagyon messze voltunk ettől a kvalifikációban. Ez komoly árnyékot vetett a teljesítményünkre és sokszor az én hangulatomra is, mivel azt már korábban is elmondtam, hogy az erőviszonyok szempontjából kizárólag az időmérő és az első futam eredményei nyújtanak reális támpontot. Persze nem számítok arra, hogy innentől minden versenyen az első helyért küzdünk majd az időmérőn, de jó érzés, hogy 2015-ben már volt egy olyan hétvége, amikor mi voltunk a referenciák egy körön.
Ezek a gondolatok mind felszabadultak bennem, amikor a Q3-as köröm után Gergő a rádión közölte, hogy megvan az első hely. Nem túlzok, úgy éreztem magam a levezető körön, mint néhány hónappal korábban, amikor a Hungaroringen megnyertem a második futamot. Volt előzménye a jó teljesítménynek, hiszen a szabadedzéseken is végig ott voltunk az élbolyban, de most már általános tendencia, hogy a Citroënek ott mindig visszafogottabbak, aztán az időmérőn robbantanak. Ráadásul azt sem tudtam, hogy miként dolgozom le Gabriele Tarquini kb. fél másodperces előnyét. Szóval az időmérőnek úgy vágtam neki, hogy egy jó körrel lehet esélyünk bejutni a Q3-ba, de arra őszintén nem számítottam, hogy összejöhet a pole pozíció.
Ehhez kellett, hogy sikerült motorikus oldalról előrelépnünk az autóval, ami mindhárom Honda teljesítményén érződött az egész hétvégén. Nem fűztem vérmes reményeket a motor finomhangolásához, mert tudtam, hogy ezzel nem lehet egy másodpercet gyorsulni, de azt tudtam, hogy körönként egy tizeddel azért jobbak lehetünk tőle. Korábban több olyan fejlesztés is volt, ami nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ezért is voltam kicsit óvatosabb a bizakodással. Ez most viszont bejött, azt az egy tizedet hozta, amit várni lehetett tőle, és pont ez kellett ahhoz, hogy José María Lópezt megverjem az időmérőn.
A pole-ból indulva mindenki nyerni akar, én is így voltam vele, nehéz volt megemésztenem, hogy csak második lettem az első futamon. Sajnos ez tulajdonképpen már a rajt előtt eldőlt. Olyankor amíg nyitva van a boxutca, lehetőség van gyakorolni a rajtot néhányszor. Ezt általában ki is használom, hogy be tudjam lőni a rajtprogramot a tapadási viszonyoknak megfelelően. Most azonban elsőre ez rosszul sikerült. Megpróbáltam még egyszer, de az még rosszabb lett. Aztán harmadszor is kísérleteztem, de az még annál is rosszabb volt. Aztán bezárt a boxutca, így pozitív élmény nélkül álltam fel a rajtrácsra, ami meg is látszott élesben. Bár a kerekeim nem pörögtek ki, túlságosan óvatos voltam a kuplunggal, és nem értem el az ideális tapadást. Ennek ellenére is közepesre sikerült rajt volt ez a gyorsulásomat nézve, meg is lepődtem rajta, hogy López milyen gyorsan felért mellém. Tudtam, hogy sokat javult a Citroën rajttechnikája, de arra nem számítottam, hogy egy közepesen sikerült rajt mellett is ilyen könnyedén megelőzhet az argentin. Még nem volt időm kielemezni az adatokat, de annak mindenképpen utána kell járnom, hogy mi volt az oka a gyengébb rajtomnak.
A második futam rajtjánál Mehdi Bennani beragadt kicsit, López és Sebastien Loeb is megelőzte őt, és én is majdnem mellé értem az első kanyarban, amikor a féktávon a marokkói meglökte Lópezt, aztán beindult a dominóhatás. Előttem López és Loeb összekoccant, azt hittem, hogy egyikük kipördül, így ebben a pánikhelyzetben erősebben léptem a fékre a kelleténél, blokkoltak a kerekeim, vissza kellett vennem a féknyomásból és újra fékezni, ami értékes méterekbe került. A lendülettöbblet miatt ütköztem Bennanival, mindketten visszaestünk a mezőny végére. Nap végén López odajött hozzám, és bocsánatot kért. Először nem tudtam, mire véljem ezt a gesztust, aztán elmagyarázta, hogy amikor kiszállt az autóból, nagyon mérges volt rám, mert azt hitte, én löktem meg őt hátulról. Vicces volt úgy egymás mellett ülni a sajtótájékoztatón, hogy ő így gondolta, de amikor visszanézte a felvételeket, rájött, hogy nem én, hanem Bennani ment neki, és egyből megbeszélte velem a félreértést.
A mezőny végéről elég gyorsan visszaverekedtem magam az első tízbe, sőt, López és Yvan Muller kiállása után már hetedik voltam. Elgondolkodtam azon, hogy ez a néhány pont milyen sokat jelentene a végelszámolásnál, és elégedett is lettem volna vele. Csakhogy a vége előtt nem sokkal technikai problémánk lett, a motorban túlnyomás hatására kilazult az egyik cső, és az autó elvesztette az erejét. A boxban a srácok hiába javították ki a hibát rövid idő alatt, a kiállással elszállt minden esély a pontszerzésre. Bosszús voltam emiatt, mert Tarquini utólagos büntetése után hatodik is lehettem volna, amivel ha csak egy ponttal is, de megelőztem volna Ma Csing-huát a pontversenyben. Így viszont maradtam az ötödik, és tizenegykét pontos előnyöm van a két gyári hondás előtt. Tulajdonképpen semmi sem változott, ami az év végi esélyeket illeti, csak egy hétvégével kevesebb van hátra. És tovább bizakodunk!
