A második világháborút követő évtized egyik legnagyobb francia versenyzője, Louis Rosier 1905. november 5-én egy borkereskedő gyermekeként látta meg a napvilágot mintegy húsz kilométerre a későbbi versenypálya helyszínétől, Clermont-Ferrand-tól. Húszas évei elején kezdett versenyezni, előbb motorokkal, majd később autókkal, s főként hegyiversenyeken indulva idővel komoly hírnevet szerzett magának Franciaországban.
Olyannyira, hogy 1938-ban már a Talbot gyári versenyzőjeként szerepelt Le Mans-ban, ám a hamarosan kirobbanó világháború félbeszakította felfelé ívelő karrierjét. Rosier a francia ellenállás aktív tagja volt, ám családján mély nyomot hagyott a német megszállás: feleségét és lányát elfogták, megkínozták, s Németországban bebörtönözték, ám végül 1945-ben sikerült újraegyesíteni a Rosier-famíliát.
A háború után hamar újrakezdődött a versenyzés Európában, Rosier pedig egy Talbot-Lagót megvásárolva komoly sikereket ért el – 1949-ben például ő nyerte a Belga Nagydíjat Villoresi és Ascari előtt, de más szép eredményei is voltak. Összességében azt mondhatjuk, hogy ezekben az években az 1949-ben elhunyt Jean-Pierre Wimille-lel egyetemben ők ketten voltak a legjobb francia autóversenyzők.
Amikor a következő szezonban útjára indult a világbajnokság, nem is lehetett kérdéses, hogy az immár 45 esztendős Rosier-nek ott a helye mezőnyben. Saját Talbot-jával indulva az F1-es világbajnokság történetének első versenyén pontot szerzett, majd később két dobogós helyet is besöpört a gyári istállóval, ami azt jelentette, hogy az Alfa Romeo három ásza, Farina, Fangio és Fagioli mögött a negyedik helyen zárta az F1 történetének első szezonját.
Ebben a szezonban ráadásul Le Mans-ban is csúcsra ért a francia versenyző, gyakorlatilag egymaga nyerve meg a 24 órás versenyt. Rosier fiával, Jean-Louis-val indult a versenyen, de gyakorlatilag egyedül teljesítette a teljes távot – egyes források szerint az ifjabbik Rosier csupán két kört tett meg a versenyen, míg mások szerint ennél valamivel többet, 45 percet vezetett, az mindenesetre egyértelmű, hogy az idősebb Rosier oroszlánrészt vállalt a sikerből.
Rosier a következő szezonokra is az F1-ben maradt saját csapatával, mellyel ő maga már csak kétszer szerzett ugyan pontot, Robert Manzon viszont 1954-ben még a dobogót is elérte vele Franciaországban. Egy súlyos baleset azonban árnyékot vetett az eredményekre: az 1952-es Comminges-i Nagydíjon egy néző életét vesztette, amikor Rosier autója elhagyta a pályát.
A versenyzésa csapatvezetés, sőt a közúti autógyártás mellett Rosier sok energiáját szentelte egy új, szülővárosa, Clermont-Ferrand közelében található versenypálya megszületésének, mely a későbbiekben még az F1-et is vendégül láthatta. Talán hamarabb is átadhatták volna a Rosier nevét viselő Charade versenypályát, ám az 1955-ös Le Mans-i események jócskán hátráltatták a folyamatot.
Végül 1958 nyarán került sor az átadóra, de Rosier ezt már nem érhette meg. Az 1956-os párizsi autóshow keretei közt egy Sport International nevű versenyen vett részt, melynek rajtja után nem sokkal balesetet szenvedett a nedves pályán az Antonio Ascariról elnevezett kanyarban, ahol annak idején az olasz ász életét vesztette.
Rosier Ferrarija átfordult, a versenyző pedig súlyos sérüléseket szenvedett. Kórházba vitték, de fejsérüléseivel szemben tehetetlenek voltak az orvosok, s három héttel később, október 29-én elhunyt. Ő lett a verseny második áldozata, hiszen mindössze percekkel az ő bukását követően, a svájci Benoit Musy is tragikus balesetet szenvedett – vele még a kórházba sem értek be...
