Ha azt mondom nektek, hogy csütörtökön még Milanóban készült a kettes autó, akkor sejthetitek, hogy a sorra, véglegesen záródó kapuk hírei, már akkor érkeztek, amikor a csapat úton volt, sőt, épített már a helyszínen. Végig bíztunk a megoldásban, mindenki megszakadt körülöttünk, hogy sikerüljön, több javaslatunk is terítéken volt.
És most őszintén, 9 éve építjük a pályát, a tehetséges magyar versenyzőkkel, mérnökökkel, verseny szerelőkkel, a nemzetközi porondon. Michelisz Norbival azt is megmutattuk, hogy nincs lehetetlen. Norbi pedig azt mutatta meg tehetségével, és a gyári szerződés elfogadásával, hogy ő nem csupán ennek az országnak érték. Vagyis, így mi együtt, veletek nem egy lufiban vagy álomvilágban éltünk. Valóban értéket teremtettünk közösen! Ezt volt jó ennyire átélni!
Norbi a tehetségét, szívét vitte tovább, és büszkék lehetünk rá; a mi szívünk mellé pedig elkészült a négysávos autópályánk a top-csapatok közé, a világbajnokságra. Egy új generációnak csak végi kellene suhannia rajta!
És akkor most ne lépjünk rá?
Van hazai futamunk, ami nem mellékesen az év WTCC-s eseménye, és hazánk egyik leglátogatottabb sporteseménye. Michelisz Norbival, Bári Gergővel és a csapatunkkal közösen jutottunk oda, ahol most ők vannak, és lehetetlennek éreztük, hogy nélkülünk induljon a szezon. Tudnia kell mindenkinek, egyedülálló a csapatunk abban a tekintetben is, hogy nem a klasszikus üzleti modellt követi. Kényelmesen ki lehetne szolgálni az erős szponzori háttérrel érkező külföldi versenyzőket is persze, de ha így gondolkodnánk, akkor a jövő Michelisz Norbiját vennénk el magunktól, tőletek.
Megérte? Újra azt mondom, igen! A két fiatal, Fecó és Dani felfoghatatlan nyomásban töltötték napjaikat. Emberek, ők 19 és 17 kamaszok! Gondoljatok bele, gyakorlatilag gyerekek még! Emlékszem pontosan, ebben a korban milyenek voltunk. Érzelmesek, álmodozók, lázadók. És megkönnyezhettük az első Trabinkat, vagy Kispolákunkat is.
Most meg Fecó azon pityeredett el, hogy megtette élete első köreit a WTCC-ben, egy valódi összefogás keretében. Azt látta ez a két fiú, hogy külföldi cégek vezetői szakadnak meg a pályán töltött momentumainkért, irreális kockázatokat vállalva, megbízva bennünk. Ha a két fiúnak most nem mutatjuk meg, mi ez, akkor a következő versenyen kapnak sokkot!
Akkor, amikor már egy futammal „okosabbnak” kellene lenniük. A futamok hangulatát, a versenyzők ottani életét, beosztását, kötelezettségeit, idegállapotát ugyanis nem lehet modellezni, sehogy! Ezért ezt gyakorolni sem lehet!
Nem lehet letölteni, sőt, guglizni sem, és a YouTube-ra sem töltötte föl eddig senki. Tudjátok miért? Mert bár mindenki elég intenzíven, de mégis, nagyon máshogy éli meg az eseményeket. Azt láthatjuk fotókon, videókon, hogy mit látnak ők a környezetükből, de a fejükbe már nem látunk bele.
Kivezettek 1500 km-t, akklimatizálódtak, és ismerkedtek mindennel, de tényleg mindennel. Rengeteg kötelezettség, megjelenés, előírás, szabály, interjúk, fotózás, promóció. Csak az utóbbi háromból van egy napra való simán. És akkor jön a millió eurós technika, amire vigyáznod kell, úgy, hogy nem is tudod, mire kell vigyázni, egy métert nem mentél vele. Annyi az adat egyszerre, hogy megőrülsz: rádiózol, mérnökök, programválasztók, visszajelzők, vááááááá! Tök komolyan mondom, köpni, nyelni nem tudna egy átlagember, annyira durva flash. Jó, hogy átélhették, fontos volt, hogy ne egy baráti ebéden sztorizzuk el nekik, hogy mi várható életük eddig legnagyobb megméretésén.
Fölvettük a hátunkra a bobot, mint a jamaicai bobcsapat a nagy esése után. Itt fáj, ott fáj, de arra van előre, nyomjuk tovább, még versenyben vagyunk! És ha betoljuk célba, akkor betoljuk, mert az is sokkal nagyobb eredmény, mint hátradőlni egy székben és megmagyarázni, miért nem lehet megcsinálni, és tovább vinni az álmainkat, ami már régen a közös álmunk!
Köszönjük a támogatásotokat, folytatjuk a munkát!
