Van hiányérzetem. Persze amikor dobogós helyezéssel a zsebben térek haza egy versenyhétvégéről, alapvetően nem lehet rossz a hangulatom, és ez most sincs így. Moszkva előtt az volt a célom, hogy legalább az egyik futamon az első háromban végezzek, és ez sikerült. Mégis el kell gondolkodnunk egy-két dolgon. Kezdjük Gabriele Tarquinivel.
Az olasz márkatársunk kb. fél másodperccel volt gyorsabb nálam az időmérőn, Tiago Monteirót pedig hozzávetőleg kilenc tizeddel előzte meg. Nem megszokott, hogy házon belül ekkora különbség alakuljon ki egyikünk vagy másikunk javára. Az az igazság, hogy Tarquini fantasztikusan vezet a moszkvai pályán. Nézegettem a telemetria-adatokat, és a Q3-ban összerakott köre tulajdonképpen hibátlan volt. Monteiróval közel azonos beállításokat használtak, így a kettejük közti különbség is jól szemlélteti, mennyire feküdt Tarquininek a pálya. Nekem egy kicsit másfajta beállításom volt, de ebből szerintem legfeljebb egy-két tizedes hátrányom lehetett, tehát ezúttal legalább ugyanekkora mértékű volt a különbség köztünk vezetésben is. Az ő teljesítménye ezen a hétvégén kiemelkedő volt. És ezzel el is érkeztünk ahhoz a problémához, ami egyre inkább aggodalomra ad okot. Az időmérő előtt szinte biztos voltam abban, hogy a Honda szerzi meg a pole pozíciót, írtam is róla, hogy ez a pálya fekszik talán leginkább az autónknak az idei versenynaptárban, magamat is az első ötbe vártam erőből. Bár Tarquini közel járt az első rajtkockához, ez az ő extra vezetői teljesítményének volt köszönhető, nem pedig a Honda dominanciájának. Sajnos a reális helyünket inkább a Monteiro által és az általam elért időmérős helyezés mutatta a mezőnyben.
Egyértelműen látszik, hogy a többi márka nagyobbat fejlődött a szezon eleje óta, mint mi. A Chevrolet pluszsúllyal is elérte a Honda szintjét, de ami ennél is aggasztóbb, az a Lada ugrásszerű javulása. A hazai pálya nyilvánvalóan plusz motivációt jelentett nekik, de csak ennek köszönhetően képtelenség ekkorát fejlődni teljesítményben. Jó irányba mennek a fejlesztéseik, és ha tartani tudják ezt az ütemet, akkor hamarosan nagy nyomás alá helyezhetnek minket. Muszáj nekünk is javítanunk a tempón, különben könnyen lépéshátrányba kerülhetünk. És ezt a lépéshátrányt már nem a Citroënnel szemben értem, hanem a Chevyvel és a Ladával szemben. Amióta hazajöttem, én is azért bújom a telemetriát, hogy lássam, mi lehet a váratlan lemaradásunk oka. Bár Monteiro révén megint összejött egy hondás futamgyőzelem, muszáj látni azt is, hogy a Hungaroringen és Moszkvában is csak fordított rajtrács mellett egy olyan pályán sikerült ez, amelyen nehéz előzni. Dolgoznunk kell!
Az első moszkvai futamon egyébként az történt, amire számítottam: nyolcadikként rajtolva nem volt esélyem sokkal feljebb kapaszkodni, a hetedik hely volt a maximum, mert nagyon támadási pozícióba sem tudtam kerülni. A második futam már jóval érdekesebb volt, mert bár ez lehet, hogy kívülről nem látszott, óriási taktikai csata folyt az autóban. Miután Monteiróval gyorsan elszakadtunk az élen a többiektől, próbáltam minél nagyobb nyomás alá helyezni őt. Éreztem, hogy gyorsabb vagyok nála, de azt is, hogy nem annyival, hogy tisztán meg tudjam előzni. Mutattam magam a tükrében, hátha hibázik emiatt, és lecsaphatok. Csakhogy a futam közepe felé láttam, hogy egyre jobban megérkezik rám egy sárga autó. Akkor még nem tudtam, ki lehet az, csak amikor közelebb ért, akkor láttam a számozásból, hogy Rob Huff. Meglepett, hogy mekkora tempóelőnye volt a Ladának hozzánk képest.
Ekkor a gumijaim már túl voltak a csúcspontjukon, ezért sejtettem, hogy a Huffnak kedvező sebességkülönbség elég lesz neki ahhoz, hogy megelőzzön. Úgy döntöttem, hogy ha már így alakult, akkor megpróbálom kicsit feltartani, leszakítani őt Monteiróról. Szerencsére a pályának több olyan része is volt, amelyen ezt viszonylag kockázatmentesen megtehettem. Huff előzési manővere nem lepett meg, mert egy körrel korábban is próbálkozott a 14-es kanyarban, a hosszú egyenes előtt. Tudatosan hagytam „nyitva az ajtót" neki, mert ha lezárom az ívet, akkor nehezebben tudok kigyorsítani, és az egyenesben, ahol amúgy is gyorsabb volt a Lada, simán megelőz. Ezért inkább előkészítettem a kanyar kijáratát, hátha nem tud teljesen beszúrni mellém, és a szűkebb ívről kigyorsítva nem tud támadásba lendülni a hosszú egyenes végén. Nem jött be, de csak idő kérdése lett volna, hogy mikor előz meg.
Nagy a verseny köztünk, hondás pilóták között is, mégsem volt kérdés számomra, hogy segítenem kell Monteirót. Akkor már nem voltam gyorsabb nála, nem tudtam volna olyan nyomás alá helyezni, mint a futam elején, így a gyakorlati esélye annak, hogy megelőzzem, minimálisra csökkent. Viszont sokkal szívesebben veszem, ha egy márkatársam végez az élen, mint másvalaki, mert ezáltal az egész Honda család lendületet kap, ami ránk is pozitív hatással van. Ez hosszútávon többet jelent, pláne, hogy én is kerülhetek olyan szituációba, amelyben szükségem lesz egy márkatárs segítségére. Látva, hogy Monteiro, a versenymérnöke és a hondások milyen boldogok voltak a győzelmükkel, és mennyire elismerték az ebben betöltött szerepemet, biztos vagyok benne, hogy ha lesz alkalom rá, visszakapom a segítséget.
