A második futam után az első dolgom volt, hogy odaálljak Tom Coronel elé, és megbeszéljem vele a történteket. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ekkor még nem voltam biztos benne, hogy bocsánatot kell kérnem tőle, mert az autóból mindig kicsit másként látja a dolgokat az ember, mint kívülről. Próbáltam elmagyarázni neki a saját szemszögemet, és úgy vettem észre, ezt értékelte is, később pedig, amikor már ő is lehiggadt, ő jött oda hozzám beszélgetni. Coronel extrovertált figura, sosem rejti véka alá a véleményét, a verseny hevében pedig nem számít, hogy éppenséggel jóban vagyunk, attól még mérges volt rám. Tökéletesen megértettem, hogy felment benne a pumpa, hiszen sokat utazott, sokat dolgozott, és más hibájából fel kellett adnia a versenyt. Igen, aludva egyet az eseményekre, számomra is egyértelművé vált, hogy hibáztam.
A legfájóbb az egészben az volt, hogy nemcsak Coronel esett ki az ütközés következtében, hanem a márkatársam, Tiago Monteiro futama is véget ért. Sajnos ez benne van a túraautózásban, és ezzel még véletlenül sem szeretném felmenteni magamat! Rajt után sok autó iszonyatosan közel kerül egymáshoz, és mindenki próbál a lehető legkésőbb fékezni. Marrákesben is ez történt, csak ezúttal rosszul mértem fel a szituációt. Próbáltam úgy alakítani a helyzetemet, hogy lehetőleg üres legyen előttem a pálya, és ezáltal tényleg csak az utolsó pillanatban kelljen fékeznem, de Coronel hirtelen elém orientálódott, így én már nem tudtam megállni előtte. A büntetésem pedig azért jogos, mert a versenypályán ugyanaz az alapszabály, mint a közúti forgalomban: mindig a hátul haladó felel azért, hogy lereagálja az előtte zajló történéseket.
Ugyanakkor azért nem tudok magamra komolyabban neheztelni, mert ezredszerre is végigpörgetve a fejemben az eseményeket, valószínűleg akkor sem csinálnék semmit sem másként, ha újrajátszhatnám az egészet. Ha túl óvatos az ember, akkor hátulról ketten-hárman könyörtelenül elé vágnak a belső íven, és elveszik előle a jó pozíciókat. Szóval az ilyen balszerencsés szituációk mindig benne lesznek a rajt utáni kavarodásban, persze ettől még nagyon rossz érzés volt tönkretenni mások versenyét.Később küldtem is egy SMS-t Coronelnek bocsánatkérésem jeléül. Sokra nem megy vele, de valamit talán jelent neki – és nekem is.
Természetesen minden büntetés fáj, különösen akkor, ha pontokkal fizetünk érte. De még ezzel együtt is úgy tekintek vissza a marokkói versenyre, hogy zártunk már sokkal rosszabb hétvégét is ezen a pályán. Előzetesen főleg a márkatársakkal való összevetésben gyengébb eredményekkel kalkuláltam, nem gondoltam volna, hogy erőből Tarquiniék elé tudok kerülni Marrákesben. Az időmérő után viszont már láttam, hogy sikerülhet, és akkor már csak két cél lebegett a szemem előtt: gyűjtsünk pontokat és őrizzük meg az autó épségét a fontos nürburgringi teszt és a hazai nagydíj előtt. Mindkét célom teljesült.
Az ugyanakkor biztos, hogy nem a marokkói két futam volt pályafutásom legélvezetesebb körözése. Sőt, belülről egyenesen unalmas volt a verseny, leginkább egy 14 körös szabadedzéshez tudnám hasonlítani. Az első futamon közepesen jól sikerült a rajtom, mert bár Coronelt megelőztem, Tarquinival szemben pozíciót veszítettem. Nem sokkal később Yvan Muller is megelőzött, utána pedig beállt a vonatozás. Stefano D'Aste nem jelentett valós veszélyt rám, végig tudtam, hogy gyorsabb vagyok nála. A fékek azonban problémát okoztak, nagyon hamar túlhevültek, és irtó nagy erőfeszítésembe került, hogy megfelelő mértékben tudjam lassítani az autót. Ezért húzódtam ki sokszor a szélárnyékból, mert ilyenkor ez az egyetlen lehetőség adott a fékek hűtésére, mindenesetre a futam végére így is ramaty állapotba került a féktárcsa és betét.
A második futamra ki is cseréltük, ám akkor meg pont ez okozott nehézséget, mert nem volt időm hozzászokni, pontosan hol fog, időbe telt, mire helyreállt a „pedálérzetem". Emiatt vesztettem pozíciókat az elején, de aztán ahogy megtaláltam a ritmust, javult a tempóm, és az utolsó körig számomra a második futam sem hozott izgalmakat. Ekkor láttam, hogy Mehdi Bennani Citroënje megsérült, és emiatt lelassult, ott volt a lehetőség az előzésre. Ilyenkor nem gondolkodik sokat az ember, egyszerűen csak lecsap. Pedig tudtam, hogy nem volt teljesen ura az autójának, de verseny közben nem agyaltam egy esetleges baleset következményein (Nürburgring, Hungaroring), és örülök, hogy sikerült biztonságosan kiviteleznem az előzést.
Összességében nem változott meg a képem a Marokkói Nagydíjról: jövőre sem ezt a versenyt várom majd a legjobban a szezonban.
