Mivel Makaóban a szezon legjobban sikerült versenyhétvégéjével zárult az évem, amivel megszereztem a negyedik helyet a pontversenyben, könnyű visszatekintenem az idényre. Ezek a friss, pozitív élmények azt a sok nehézséget és bosszúságot is elfedik, amelyek idő közben szegélyezték a Marokkótól Makaóig vezető utunkat. Nem akarok ünneprontó lenni, de felfedeztem egy sormintát, ami nem sok jóval kecsegtet a következő évadra. Eddig mindig a WTCC-ben töltött páros éveim után szálltam ki jó érzésekkel az autóból a záró futamon: 2010-ben az első futamgyőzelemnek, 2012-ben a privát világbajnoki címnek, idén a legjobb év végi helyezésnek örülhettem. De ha megnézzük a páratlan éveket, nem ilyen derűs a kép: 2011-ben nagyon rossz szezonom volt, Makaó sem sikerült fényesen, tavaly pedig bár maga az idény nem volt rossz, az a hatalmas ütközés, a rommá tört autó mégis elrontotta a kedvemet az utolsó futamon. De nem vagyok babonás, szóval nem félek 2015-től még úgy sem, hogy páratlan év lesz... :)
Azért tavaly ilyenkor sem voltam rossz hangulatban, hiszen pozitív reményekkel vártam a téli tesztidőszakot. Komoly esélyt láttam arra, hogy időben megkapjuk az autót, amely ráadásul nagyon is versenyképes lesz. A tesztek és az idő múlásával aztán egyre inkább lehetett sejteni, hogy mindkét remény szertefoszlik, a Citroënek előnyben vannak és a mi Hondánk is csak az utolsó pillanatban készül el. Utóbbiról csak az első versenyhétvégén derült ki számomra, hogy jóval nagyobb hátrányt jelent, mint azt előzetesen gondoltam. A TC1-es autók sokkal finomabb vezetési stílust igényelnek a korábbi csomagnál, így a hiányzó tesztkilométerek megsokszorozták a lemaradásunkat. Ráadásul Gergőnek még nehezebb dolga volt, mivel műszaki szempontból is sokkal bonyolultabb konstrukcióval dolgoztunk, információból pedig kevés volt. Rá is ment az idény fele, mire utolértük magunkat.
Az év első feléből egyedül a Slovakia Ringen elért harmadik hellyel lehettünk elégedettek, de azt is csak a pálya karakterisztikájának köszönhettük. Szeretem azt a pályát, rengeteget mentem rajta, ismerem az összes apró trükkjét, ami segített abban, hogy egy gyengébb autóból is kihozzam a maximumot. És ez a kiugró eredmény valószínűleg ugyanezen okokból kifolyólag a Hungaroringen is meglett volna, ha az elhajló lengőkar nem áll az utunkba. Az a technikai hiba a mai napig bosszant, akkor és ott igazságtalannak éreztem az egész világot. Sokszor elmondtam már, nekünk a magyarországi verseny minimum háromszoros szorzóval ér fel az összes többi helyszínhez képest., És én azt éreztem – még ha ez nem is volt így –, hogy ilyen sok ember feleslegesen jött ki a ringre, mert nem tudtunk eredményt produkálni. Az volt maga kudarc, ami után ha megkérdeztek volna, mi lehet ebből év végére, csak az első tízbe kerülést határoztam volna meg célnak. Ennyire láttam sötétnek a világot akkor.
Most viszont úgy látom, hogy 2014 volt az az év, amelyikben a legtöbbet tanultam. Nem is arról, hogyan kell vezetni az autót, hanem saját magamról. Arról, hogy hogyan kell hozzáállni egy olyan szezonhoz, amelyikben nem a szánk íze szerint alakulnak dolgok. Rájöttem, hogy nem kell mindig a 100 százalékot hajszolni, néha kifizetődőbb a 97 vagy 98 százalék. A szezon elején nem tudtam feldolgozni, hogy csak ennyire vagyunk képesek, hogy a dobogó csak szerencsével jöhet össze, erőből nem. Emiatt görcsösen vezettem, ki akartam préselni a technikából azt, ami nem volt benne, túllőttem az autó határain. Aztán megértettem, hogy a kevesebb néha több, és ez is lehetett volna a mottónk az idény második felében. Mert az év végi negyedik helyet nem sok dobogós helynek, hanem a kiegyensúlyozott pontszerzéseknek köszönhetjük. És ez Argentína után teljesen tudatosan történt így.
Tulajdonképpen, ami Argentínában történt, az mindent megváltoztatott, ott kaptam meg a megfelelő impulzust a jó pillanatban. Valószínűleg ha ott nem állok dobogóra, hanem rosszabbul sikerül a hétvége, akkor a fennmaradó futamok is kedvezőtlenül alakultak volna. A kiutazás körüli tortúra lett végül a szerencsém, mert az, hogy későn értünk ki, csökkentette az elvárásokat, segített nekem abban, hogy lazábban álljak hozzá a dolgokhoz. És láttam, hogy ha ez a fajta nyugodtság segíti a teljesítményemet, akkor máskor sem kell túlgondolnom a szituációkat. Ez kellett a sikerhez.
Az első olyan évemen vagyok túl, amelyikben márkán belül a legjobb lettem, és tudom, innentől kezdve ez egyfajta elvárás is lesz velem szemben. De ennek örülök, mert ez extra motivációt jelent számomra, segít kihozni magamból a legjobbat, és egyébként sem külső nyomásként élem meg. Mert innentől én is ezt várom el saját magamtól!
