A Formula-1-es világbajnokság történetének második futama, az 1950-es Monacói Nagydíj (mely egyébként már a tizenegyedik GP volt a Hercegségben) rögtön egy igazán emlékezetes versenyt hozott a bajnokság történetének első nagy tömegbalesetével. Az előző, silverstone-i futamhoz képest az Alfa Romeo, a Maserati, a Talbot és az ERA jelenléte képviselte az állandóságot, de megjelent a mezőnyben négy autóval a Ferrari, továbbá a Gordini és a Cooper is itt debütált az F1-ben, utóbbi nem mellesleg Harry Schell személyében a sportág első amerikai versenyzőjével.
Két időmérő edzést tartottak a versenyt megelőzően, s a mai szemnek kissé szokatlan módon először az első rajthelyek sorsa dőlt el. A csütörtöki öt legjobb versenyző már ekkor biztosította helyét a rajtrács első két sorában – a rajtsorok tudniillik felváltva voltak három- és kéthelyesek. Az Alfa Romeo ismét verhetetlen volt, Juan Manuel Fangio fölényesen, 2,6 másodperc előnnyel szerezte meg a pole-t márkatárs,a Giuseppe Farina előtt. Egy másik argentin, Jose Froilan Gonzalez kvalifikált még az első sorba Maseratijával, majd jött az 53 (!) esztendős Etancelin a legjobb Talbot-val és Fagioli az Alfával. A szombati időmérőt két Ferrari, Villoresi és Ascari zárta az élen, azaz övék lett a 6-7. rajthely.
Az eredetileg benevező 25 résztvevőből csupán húszan álltak rajthoz, ám a mezőny egyetlen kör alatt megfeleződött. A Tabac-kanyarban ugyanis egy nagyobb hullám kicsapott a pályára, aminek következtében a második helyen haladó Farina megpördült, összeütközött Froilan Gonzalezzel a mögötte érkezők közül pedig sokan nem tudták elkerülni a kavarodást.
Mire eltakarították a roncsokat, mindössze kilenc autó volt versenyben – köztük az a Luigi Villoresi, aki szintén alaposan visszaesett: bár az első kört a második helyen zárta a sok kiesőnek köszönhetően, autója lefulladt, amikor a következő fordulóban lelassított, hogy kikerülje a pályát elzáró roncsokat. Így aztán Fangio mögött a két másik Ferrari következett Alberto Ascarival és a francia Raymond Sommerrel, míg a negyedik helyet a hazai Louis Chiron foglalta el – az ötven esztendős pilóta egyébként 19 évvel korábban győzni tudott a 3. Monacói Nagydíjon...
A futam ezt követően már kevesebb eseményt hozott, a show-ról leginkább Villoresi gondoskodott, aki a mezőny legvégéről tizenegy kör alatt feljött harmadiknak, sőt húsz kört Ascari előtt is töltött a második pozícióban, mielőtt műszaki hiba miatt feladni kényszerült a futamot. Így aztán a későbbi kétszeres bajnok szerezte meg a Ferrari első F1-es világbajnoki dobogóját, de ő is kört kapott a győztes Fangiótól. Chiron harmadik lett, így hazai pilóta is volt a pódiumon, míg mögötte a ferraris Sommer, és az F1 első ázsiai versenyzője, a thaiföldi Bira herceg ért célba, aki öt kör hátránnyal is pontot szerzett.
