Előző cikkünkben már a Lotus, a Ligier és a McLaren gyengébb periódusait górcső alá vettük. Most újabb, egyre lejjebb süllyedő istállók újjászületésére emlékezünk vissza. Az egyik leglátványosabb éppen a Ferrarié, amely húsz éven át nem nyert világbajnoki címet, eközben pedig egészen komoly mélypontokat is meg kellett élniük az olaszoknak.
1990-ben közel kerültek a világbajnoki címhez Alain Prost révén, utána azonban rossz irányt vett a gárda, egyre inkább gyengülni kezdtek. A 110 pontból a következő évre már csak 46,5 maradt, 1992-ben pedig még ezt is sikerült megfelezni, a gyenge és megbízhatatlan vörös autók mindössze 21 pontot gyűjtöttek, a dobogóra kerülés (de időnként a pontszerzés is) többnyire túl nagy falatnak bizonyult.
Jean Todt érkezésével kezdett egyenesbe jönni a gárda, Gerhard Berger és Jean Alesi révén 1-1 futamgyőzelem jelezte a ’90-es évek közepén, hogy némi javulás már észlelhető. A nagy áttörés azonban Michael Schumacher, valamint új szakembergárda érkezésével valósult meg. Még nem is rögtön 1996-ban, hanem egy évre rá, amikor a nem túl acélos autóval jelentkező John Barnard helyére a Ross Brawn – Rory Byrne kettős érkezett (előbbi technikai igazgatónak, utóbbi főtervezőnek) és 1997-ben a Ferrari egycsapásra ismét az élmezőnyben autózott. Bár a világbajnoki cím 2000-ig nem jött össze, mindhárom korábbi szezonban is ott voltak már a győzelem határán.
A BAR felvásárlásával a Honda gyári istállóként indult a 2006-os szezontól három éven át. Sikerült is elrontani a biztató eredményeket elérő gárdát, bár az első évben megszületett az első és egyetlen győzelem Jenson Button révén, 2007-től óriásit zuhant a japán gárda teljesítménye. 86 helyett 6 pont a mérleg, de a következő szezonban szerzett tizennégyre sem lehettek büszkék.
2008 decemberében a Honda teljesen váratlanul kivonult a sportágból, Ross Brawn azonban máig nehezen érthető csodát vitt véghez. Csapatfőnökként felvásárolta és Brawn GP néven újjászervezte az istállót, amely 2009-ben remek technikai megoldásait kihasználva Jenson Button vezetésével megnyerte az egyéni és a konstruktőri világbajnoki címet is. A modern Formula-1-ben elképesztő tett volt ez, azóta sem került senki a közelébe.
A jelenleg is inkább vegetáló Williams volt már korábban is nehéz helyzetben. A BMW-vel kötött szövetségnek 2005 után lett vége, amely után a Williams visszazuhant a középmezőnybe. Az egyetlen igazi kiugrás a 2012-es szezon volt, Pastor Maldonado még futamot is nyert a Renault-motorral. Egy évre rá ismét komoly mélységet volt kénytelen megélni az istálló, összesen két olyan futam akadt, ahol egyáltalán a pontszerzés sikerült.
A hibridkorszak beköszönte a Williams számára is szebb időket hozott (5 pont helyett rögtön 320 az első évben). A domináns Mercedes-motorral felszerelve számos dobogós helyet (és egy pole-pozíciót) szerezve simán kerültek vissza az élmezőnybe, két éven át az összetett harmadik helyezést megszerezve.
Sajnálatos módon azonban a nagy hagyományokkal rendelkező gárda egyértelműen lejtmenetben van, a 320 pontból ugyanis az évek során 257, 138, 83, majd tavaly már csak 7 egység lett, a visszaesés szemmel látható. A Williams remélhetőleg már túlesett a mélyponton és 2019-től ismét képes lesz némi fejlődést felmutatni.
